Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 10. szám - VALÓ VILÁG - Sulyok Katalin: Tatarozgatunk
Ha van is segédmunkás ... A mesterek — szerte az országban — többnyire alkalmi segédmunkásokkal dolgoznak. Több oka van ennek, például: az állandó munkást be kellene jelenteni, esztékát fizetni utána, adózni. Vagy pedig — ami gyakoribb — nem kapnak embert. Kőművesünknek régebben állandó segédmunkása volt, de miután a háza felépült, és már nem kell annyira hajtania, elment az állami iparba. Az alkalmi munkások egy része tisztességes, becsületes, munkától nem irtózó ember. Olyan, akinek nagyon kell a pénz (most akar építkezni; most építkezett, sok az adóssága, kocsit akar venni) tehát kiveszi rendes évi szabadságát, és „elszegődik”. Megéri a nem is kicsi — 50—60—80 forintos — órabérért, amit a mestertől kap. (A mester ugyanakkor hivatalosan 56 forintos órabérben dolgozik!) Ezek a segéd munkások becsületesen ledolgozzák a napi tíz-tizenkét-tizennégy órát. Velük gyorsan halad a munka. Csakhogy a mesterek nem mindig kapnak ilyeneket. Tehát este, munka után elballagnak a kocsmába, és az ott levők közül valakit kiszemelnek. Az illetőnek többnyire nincs munkahelye. (Nem tud megmaradni egy helyen; épp most rúgták ki az italozása miatt; így próbál kibújni a gyerektartás fizetése alól stb.) Megalkudnak, hány száz forintért hajlandó elmenni egy napra. És pluszként hány üveg sört vagy bort, hány deci rumot, vagy pálinkát kér. A mester mindig szorult helyzetben van, tehát rááll. Segítője, ha csak aznap este nem ázott el túlságosan az örömtől, hogy pénzhez jut, másnap reggel a megbeszélt időben elkezdi a munkát. Téglát adogat, maltert kever megállás nélkül — reggel kilencig. Akkor nyit a kocsma, s ő úgy érzi, elpusztul a szomjúságtól. Még alig keresett valamit — tehát fél óra múlva visszaballag. Dolgozik megint — délig. Akkor újra irány a kocsma. Aznap délután már rendszerint egyedül marad a mester. Sokszor még másnap sincs segítsége, mert ha jelentkezik is az illető, olyan részeg, hogy nem lehet rábízni semmit. Beszerzések A kőműves vállalta az anyagbeszerzést. Illetve, azzal vállalta a munkát. Ő tudja miért. Illetve, mi is tudjuk. Mert úgy jobban jár. Örültünk ennek, hogy ezt átvette, hisz fogalmunk sincs, mi minden és milyen arányban kell például a költségvetésben feltüntetett HP—37-es habarcshoz. Meg, amíg utána járunk... Ha azalatt az idő alatt csak két riportot megírok, már én is a pénzemnél vagyok. A vízvezeték-szerelő lediktálta, mit vegyünk. Papírral mentünk a boltba. Ez nincs — bökött a papír egyik tételére az eladó, — majd hozzátette: —adhatok helyette P—12, Z-hetvennyolcast műanyagból? Az egészből csak a műanyagot értettük. Nem tudtuk, adhat-e? Hátunk mögött a sor türelmetlenkedni kezdett... Szabad szombatján a vízvezeték-szerelőt beültettük a kocsinkba, sorra jártuk a boltokat, és ő megvette, ami kell. Pontosabban: ami a kellből épp kapható. A hiánycikkek felhajtása ránk maradt. A villanyszerelő — a kőműveshez hasonlóan —vállalta a beszerzést. „Van néhány dolog, amit ugye, én könnyebben meg tudok szerezni.” Nem tette hozzá, mi módon, De hisz vannak dolgok, amikről nem kell beszélni . . . Aztán, mert szép, hosszú volt az ősz, és építhette a házát, ránk hárította a kismegszakítók, nullbontók, kontállux kapcsolók beszerzését. Minden este megmondta, másnap estére mi kell. „De meglegyen ám, mert különben nem tudok dolgozni” — tette hozzá. Csakhogy ami kell — hiánycikk. Rájöttem: mindig az a hiánycikk, ami éppen kellene. Hogy mi ennek az oka? 37
