Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - VALÓ VILÁG - Sulyok Katalin: Tatarozgatunk

Sok oka van. Például: 1965-től, a 15 éves lakásépítési terv szerint egymillió lakás épült az ország­ban. Ez — többek között — egymillió vécécsészét, egymillió fürdőkádat, sok-sok ezer négyzetméter csempét, többmillió kilométer csövet jelent. Fejlődött ugyan építőanyag-iparunk, de nem olyan mértékben, ahogyan a kereslet jelentkezett. Vagyis: Jelenleg is kevesebbet gyártanak (ebből-abból, sokmindenből), mint ameny- nyire szükség lenne. Miért gyártanak kevesebbet? 1. Mert „szűk a gyártókapacitás”. 2. Nincs elég alapanyag. 3. Van elég alapanyag, de dollárért veszik, és késztermékkel fizetnek érte. Első tehát az export, aztán, ami marad, mehet belföldre. Ha nem ma­rad, nem megy. 4. Van kapacitás, vagy alapanyag, de nincs elég munkáskéz. 4. Van alapanyag, van kapacitás, van munkáskéz, gyártanak eleget, de: Ott áll nekik raktáron, a kereskedelem nem rendel, mert úgy ítélte meg, nem lesz rá vevő. 6. Gyártanak eleget, a kereskedelem rendelt is, csak rosszul „terített”. 7. Gyártanak eleget, a ke­reskedelem rendelt és jól is terített, csakhogy felelőtlen elemek felhalmozták. A felelőtlen elemek ez esetben mi, a fogyasztók vagyunk. Vagyis mi magunk állít­juk elő a hiányt. S ebben sok igazság van. Például: Egyik nap a villanyszerelőtől kapott házi feladatunk így szólt: „Holnap estére tesse­nek szerezni kétszáz-kétszáz méter, egyszer két és feles alumínium huzalt, kéket, feketét és pirosat.” Már hetek óta azzal kezdem a munkám a szerkesztőségben, hogy sorra hívom a Keravill, a Vasedény, a Tüzép, a Skála-áruház vevőszolgálatát, mert valamit keresek. Ezen a napon egyszer két és feles alumíniumhuzalt. A válasz most is: nincs, nem tar­tunk, hiánycikk. Hallja egyik kolléganőm, most épp huzal-ügyben telefonálgatok. „Mihez kell az?” — kérdezi. „Villanyszereléshez.” „Akkor várj egy kicsit, felhívom aput, ő ad.” „Miért, mi a te apád? Anyagbeszerző, vagy az egyszer két és feles alu- míniumhuzal-gyártók vezérigazgatója?” „Ugyan. Maszek villanyszerelő.” „Akkor pláne, hogy nem ad, hiszen hónapok óta hiánycikk, most mondták a vevőszolgálatosok.” „Biztos hogy ad. Teli van a padlása mindenfélével. Mert amikor kapja a fülest, hogy valami érkezik a boltba, odaáll egy teherautóval. Mert csak akkor tud dolgozni, ha mindene van. Pénze viszont csak akkor van, ha tud dolgozni.” (Volt huzalja. Minden színben.) Munkahelyemen az idén én vagyok a harmadik tatarozó. Megbeszéljük hetenként, ki hol tart. S ez nem pusztán kollégális érdeklődés, ez tapasztalatcsere, sőt annál is több: KST. Mármint Kölcsönös Segítés és Tanácsadás. Természetesen anyagi fedezet­tel. Kirakjuk íróasztalunkra fölösleges kincseinket. És csereberélünk. Kaptam Szuez- szifont, adtam cilinderes zárat. Kaptam lengőcsapot, adtam 20 méter, fekete 1 x2,5-es vezetéket. Kaptam villanybojler-címet, adtam krómozott padlórács készítőjének címét. Adtam Tilatexet, kaptam korongecsetet. Amiket sok-sok szaladgálással, sza­badság alatt, „betegállományban”, munkahelyről való lógással, riportok felvétele és riportok megírása helyett beszereztem. S amit ugyanakkor — hála a „terítésnek” vagyis, hogy a „hiánycikket” egyidőben dobjanak az üzletekbe, — a férjem is be­szerzett. (Szabadsága alatt, „betegállománya” idején, munkahelyéről való lógással, riportok felvétele és riportok megírása helyett.) És aki nem tudja értékesíteni a fölöslegét? Vajon mennyi „hiánycikk” halmozódik fel az építkezések, tatarozások, korszerű­sítések idején-után a családoknál? Lehet, hogy ezért is — a hiánycikkek miatt is — épül négy-öt-nyolc évig egy-egy ház, ezért húzódnak a végtelenbe a tatarozások? 38

Next

/
Oldalképek
Tartalom