Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - MŰHELY - Pomogáts Béla: Táj és történelem (Jékely Zoltán fiatalkori költészetéről)
Most már csak a pisztráng van ébren, cuppogó, vad éhségtáncába kezd; holdas felszínen, kékes vízfenéken cikázik a sok vérespettyű test A gyermekkor mitologikus emlékeit szinte naturalisztikus részletezéssel készült képek idézik fel. A vízi világ érzékletes rajza, az orvhalászat életképszerű jelenete, végül a múlt ködéből kiváló valóságos emberi alak sorra hitelesítik az ábrázolás realizmusát. Az elmúlt időre és az elszenvedett veszteségre csupán a kérdőjeles fogalmazás utal: Hol vannak most a koronás kígyók? alusznak valami mély sziklalyukban; apró márnát s nagyfejű botikót emésztenek telizabáit hasukban. Vájjon hol van most Kaskötő Dani, a vén vadorzó, merre sátoroz? csapdához készül vidra-rántani, holdas vízháton halat szigonyoz. A pisztrángok táncáról írott versnek pontos életrajzi háttere van. A költői élmény forrásáról későbbi nyilatkozatában Jékely Zoltán így beszél: „1922 és 24 nyarát a Székelyföldön, Erdőfülében töltöttük. Az öreg molnárház előtt, melyben szállásunk volt, folydogált a gátakban, malmokban, pisztrángokban gazdag Kormos-patak. A falun felül már legelők, kaszálók, aztán sűrűsödő erdők a Hargita felé, és fenyvesek. Ott, a Kuvaszónál sohasem jártam, mert ahányszor nekivágtunk, medárdusos zápor keletkezett, visszaparancsolt. Pedig a legendákba illő százéves emberről, akinek hal- és vadorzás volt a foglalkozása, sok mindent hallottam azoktól, akiknek szerencséjük volt találkozni vele. A gátak viszont ott voltak a közelünkben, és voltak holdvilágos esték, amikor a pisztrángok valamiféle rituális ugrándozásba kezdtek. Talán valami akkor frissen kikelt éjjeli lepkék után ugrándoztak magasra, ki a vízből. Ezt a csodát többször megbámulhattam, és aztán mikor 35 nyarát Pesten kellett töltenünk, az ilyen erdélyi nyarak fájdalmasan, egyre erőteljesebben hívogattak. A vers tehát egyfajta emlékidézés, az elveszítettnek visszabűvölése — »az elveszett idő nyomában«”. Az emlékidézés nem homályosíthatja el a valóságot: a táj részleteit. Az erdélyi természet valóságos arculata éles vonásokkal és színekkel üt át azon a fátylas derengésen, amit a nosztalgia jelent. Ezeket az éles vonásokat és színeket keltik életre az elégikus emlékezések, így az Álom a sétatérről, a Nagyvakáció az enyedi kollégiumban és az Enye- den ősz van; A Bükkösön most rozsét gyűjtenek, görnyedeznek az enyedi szegények; sovány kutyájuknak füttyentenek s nekivágnak a szélnek. Enyed köré a tél már építi s magasra rakja gyilkos szürke várát: hegyek közül lassan leömlenek s megülnek ott a párák. Jékelyt nemcsak a nosztalgikus érzés és a pontos tájismeret fűzi szülőföldjéhez. Nemcsak az emlékek és az álmok alakítják költészetét, hanem történelmi tudata és közösségi szolidaritása is. Gyermekkora az erdélyi magyarság történelmi önvizsgálatának és magára eszmélésének időszakában telt el, midőn a nemzetiségi lét körülményei erősen megnövelték a történelmi hagyomány és a nemzetiségi-nemzeti tudat szerepét. Ő is önérzetesen vallotta magát az erdélyi magyarság fiának, olyan nyelvi és kulturális közösség tagjának, amelynek hagyományosan gazdag és éber volt a történeti emlékezete. E közösség az emlékezetben a hagyomány őrét, és a hagyományban a fennmaradás fontos zálogát találta meg. E meggyőződés általános volt a romániai magyar irodalom „hőskorában”: a húszas években. Versek, regények, elbeszélések és tanulmányok — Áprily Lajos, Tompa László, Reményik Sándor, Kós Károly, Makkai Sándor, 78
