Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - MŰHELY - Pomogáts Béla: Táj és történelem (Jékely Zoltán fiatalkori költészetéről)
Tabéry Géza, Sipos Domokos művei — idézték fel az erdélyi magyar történelem hőseit, nagy korszakait és hagyományait. Ebben az évtizedben virágzott fel az erdélyi magyar történelmi regény- és elbeszélésirodalom, ekkor láttak napvilágot Kos Károly Varjú nemzetség, Makkai Sándor Ördögszekér, Nyirő József A sibói bölény, Gyallay Domokos Vaskenyéren, Tabéry Géza Szarvasbika, Szántó György A bölcső című regényei, Berde Mária és Sipos Domokos történelmi elbeszélései. Az erdélyi történelem ritka békekorszakait és viharos századait életre keltő írói vállalkozások a nemzetiségi tudatot és önvédelmet próbálták erősíteni. Jékely Zoltán megalapozott történelmi tudatot kapott örökül. Ennek a tudatnak lényeges alkotó elemét képezte a liberális erdélyi tradíció, a nemzetek, kultúrák, vallások és életformák együttélésének és kölcsönös megértésének eszmei öröksége. Ezt az eszmei örökséget különös értéknek tekintette Jékely. Doktori dolgozatában (Az erdélyi magyar irodalom kezdetei a háború után és Kuncz Aladár) azt kísérte figyelemmel, hogy az erdélyi liberalizmus és demokratizmus nemes hagyományai miként kapnak új szerepet a kisebbségi magyar irodalom fejlődése során. Az Erdélyi Helikon íróinál kialakult transzilvánista ideológiában e demokratikus pluralizmus kifejeződését kereste, őszinte vonzalommal foglalkozott az erdélyi magyar—szász, illetve magyar— román közeledés eredményeivel. A kulturális együttműködés tudatosan vállalt hagyománya magyarázza érdeklődését a román irodalom iránt. Későbbi gazdag és termékeny műfordító munkássága során számos klasszikus és modern román költőt tolmácsolt magyarul. A nyaranta Erdélybe látogató és szüntelen Erdélyre figyelő költő mindazonáltal nemcsak nosztalgiát érez szülőföldje iránt: szívét tragikus érzés, aggodalom és szorongás tölti meg. Az erdélyi magyarság változatos története során nem egyszer viaskodott a hanyatlás és a pusztulás rémképeivel. A két világháború között is, midőn a hagyományos veszendőség-érzést a nemzetiségi sors tapasztalatai erősítették, s emellett hatott az a történelmi pesszimizmus is, amelyet az anyaország irodalmának egy része mutatott. Ez a történelmi pesszimizmus sötét végzetet jósolt, képviselői süllyedő nemzetet, pusztuló népet láttak a történelem színpadán. A romániai magyar irodalom, Áprily Lajos, Tompa László, Reményik Sándor és Dsida Jenő költészete komor képekben fejezte ki a szétszóródás szorongató sejtelmét. Jékely Zoltánnál is megjelent a nemzeti (és nemzetiségi) jövő miatt érzett aggódás, a zaklató nemzetféltés. Pusztuló magyarságot látott maga körül, elsősorban szűkebb szülőföldjén, Alsó-Fehér megyében, ahol a mindennapi tapasztalatok mutatták a magyarság veszteségeit. Orvosságot alig remélt, mind több keserűséggel figyelte a többségi nacionalizmus törekvéseit, s mind kevesebb hitelt adott a hivatalos irredentizmus szólamainak. Csak a viharfelhők gyülekezését érzékelte, a sorvadás, a pusztulás jeleit látta. Történelmi elégiáiban a hanyatlás borzongató látványát fejezte ki. Miután családjával Kolozsvárról Budapestre költözött, nyári vakációit több alkalommal a kalotaszegi Magyarvalkón töltötte. Már érettebb fővel itt találkozott bensőleg az erdélyi magyarság közösségi gondjaival: lassú fogyatkozásával és szétszóródásával. Naplószerű versekben adott számot tapasztalatairól (Falusi reggel, A vén Both, Valkói temetés, A vén csordás temetése, Apró képek). E tapasztalatokat összegzi epikus ívben futó költeménye: az 1936-ban keletkezett Kalotaszegi elégia. Személyes élményeket: az 1933-as esztendő Magyarvalkón töltött esős nyarának élményeit dolgozza fel. A harmincas évek verses naplóinak (Babits, Illyés, Radnóti műveinek) mozgalmas életképszerűségével festi le a kalotaszegi tájat és a falusi nép életét, számol be magányos merengéseiről. Balladaszerű előadásban idézi fel egy vasárnapi parasztmulatság eseményeit és hangulatát: a szenvedélyes táncot és éneket, párbeszédes formában szólaltatja meg az önfeledt mulatozásba szűrődő keserű reménytelenséget. Ezt az elégiát 79
