Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - MŰHELY - Pomogáts Béla: Táj és történelem (Jékely Zoltán fiatalkori költészetéről)
POMOGÁTS BÉLA TÁJ ÉS TÖRTÉNELEM Jékely Zoltán fiatalkori költészetéről A fiatal Jékely Zoltán szinte mindig a természetben találja meg az élet örömét, hasonlóan költőtársaihoz: a Nyugat „második” és „harmadik nemzedékének” költői általában a természet ősi nyugalmában és tündéri idilljében kerestek menedéket a társadalmi létben dúló küzdelmek elől. Szabó Lőrinc (Föld, erdő, isten), Fodor József (Lihegő erdők), Erdélyi József (Világ végén) és Berda József (Öröm) ugyanúgy a természet ölén találta meg az áhított békességet, mint néhány esztendő múltán Radnóti Miklós (Pogány köszöntő), Vas István (Őszi rombolás) és Zelk Zoltán (Ülj asztalomhoz). A magyar líra tájszemléletében mindazonáltal meglehetősen nagy változás ment végbe alig egy évtized folyamán. A fiatal Szabó Lőrinc vagy Radnóti Miklós idilli tájai még a költői képzelettől nyerték alakjukat és színeiket. Az a „benső táj”, amelynek természeti képét és pásztori életét klasszikus minták és nosztalgiák ihlették, egészen más jellegű volt, mint a harmincas években kibontakozó költészet természeti világa. Ez a természeti világ már nem bukolikus minták, hanem valóságos hazai tájak hatására született. Szerb Antal kis esszéje: a Természet vagy táj szellemesen különbözteti meg a két fogalmat. A természet fogalma szerinte a városi civilizációban kialakult mesterkéltség elutasítását, pantheista sejtelmeket rejt magában. Ezenkívül erősen emocionális jellegű: „A természetbe belevetítik az emberi érzésvilág egész gazdagságát, a természet vidám, melankolikus, sivár, ujjongó, játékos, vigasztaló, Érosszal telített, haragvó.” A táj fogalma ezzel szemben nem rekeszti ki magából a társadalmi és történelmi mozzanatokat. Nem kíván romantikus kivonulást a civilizációból, történelmi és kulturális hagyományokra utal: „A tájba beletartozik az ember és az ember műve is. Fontos színe a város a hegy lábánál, a távoli falvak, a várromok és kolostorok (...) Mindezek etnikai vagy művészeti milyensége még a tisztán természeti jelenségeknél is erősebben befolyásolja a táj jellegét.” A természet fogalma mintegy a költészet mitologikus fogalmai közé tartozik, a táj fogalmának kultúrtörténeti jellege van. „... a természet — mondja Szerb Antal — ahistorikus, időtlen fogalom, szinte ellentéte a történelemnek, a táj pedig csupa történelem.” Ez a történelmi tájfogalom jelenik meg a „harmadik nemzedék” költőinél. A verseikben alakot öltő táj nemcsak menedéket kínál a társadalomban dúló válságok elől, biztonságot is ad, feladatot is kijelöl. A költő a táj meghitt világában érzi otthon magát, hagyományai alakítják kultúráját, elmerül történelmében, felelősséget vállal népének sorsáért. Ennek az otthonosságnak, hagyománynak és felelősségnek a jegyében lesznek a „harmadik nemzedék” — illetve a kibontakozó népi irányzat — költői valamely történelmi táj követei és énekesei. Vas István és Rónay György „történelmi tája” Budapest, Weöres Sándoré, Jankovich Ferencé és Takáts Gyuláé a Dunántúl, Kiss Tamásé az Alföld, Jékely Zoltáné Erdély. Ennek az erdélyi tájnak érett színeit, barbár pompáját, történelmi arculatát ábrázolja verseiben. Ez a táj nem a korábbi költők bukolikus vagy mitologikus természete. Határozott karaktere van, a költő ismeri hegyeit, vizeit, növényeit és állatait. Pisztráng-balett címűversében élményszerű pontossággal írja le részleteit: A gát alatt a nagy tó színe holdas, pufók hold fényinél egy villanó has, egy cuppanás, egy árny, egy loccsanás, elhibázott ugrás, vad farkcsapás. 77
