Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - Gion Nándor: Sortűz egy fekete bivalyért (regényrészlet)

keveredni a faluból, közeledtünk a téglagyár felé, és nekem mintha hűlni kezdett volna a gerincem, mintha kígyó mászna a hátamon, egyre feszültebben füleltem.

De fülelt Burai J. és Szivei Sanyi is, hogy mikor hangzik fel a bivalybőgés, vagy a kóbor kutyák vonítása. Fekete Péter meg még mindig jókedvű volt.

Aztán a Szekszer-híd közelében meghallottuk a bivalybőgést. Hosszú, elnyújtott bömbölés, mintha a víz alól, vagy a föld alól jönne. Fekete Péter megállította a lovakat.

— Mi volt ez? — kérdezte.

Hallgattunk. Mit mondhattunk volna neki? De nem is kellett válaszolni. Ismét felhangzott a fájdalmas bivalybőgés.

Fekete Péter nem kérdezősködött tovább. A lovak közé csapott az ostorral. A két szép erős ló megugrott, a nyelvünket majdnem elharaptuk ott fennt a hintón. Rohantunk át a hídon, elhagytuk az utolsó házakat is, és szinte pillanatok alatt rátértünk a téglagyárba vezető salakos útra.

Felkavarodott a téglaszínű por körülöttünk, valami vöröses ködben száguldottunk, a ködön keresztül látszottak a közeli dombok, a dombokon a kóbor kutyák heverész- tek, lógatták nyelvüket a napsütésben, nem vonítottak, csak lesunyt fejjel figyelték, hogy mi történik ott lent a téglarakások között egy szegény bivallyal.

A szövetkezetiek elmentek már, lehet, hogy elegük lett a téglából, meg a téglagyárból. A téglagyári munkások a szikkadó udvaron tébláboltak, túl sok dolguk nem volt, már csak egy kemence égett, azt Dobre kényelmesen ellátta szénnel, néhányan a földet kezdték rámolni a tavaszi égetéshez, a két boszniai idénymunkás hátizsákfélébe rakta a cókmókjait és nyilván elutazni készültek, legtöbben azonban csak lötyögtek az udvaron, tulajdonképpen nem csináltak semmit, pedig a nagyszájú Adamkó is köztük volt, de ezúttal ő sem ordítozott, és nem nógatta munkára az embereit.

Úgy robbantunk be közéjük, mint egy puskagolyó. Fekete Péter meg sem állította igazából a lovakat, máris leugrott a hintóról. A lovak ágaskodtak, talán tovább száguldottak volna, szerencsére Szivei Sanyinak volt annyi esze, hogy megragadja a gyeplőt, hátrafeszítette a zablát a lovak szájába, úgyhogy azok mégis megnyugodtak.

Fekete Péter ment a vízlevezető árok felé. Ünneplő ruhájában nagyon tisztának látszott itt a téglagyár mocskos udvarán. Az árok szélén a Rigó nevű bivaly várta, magasra emelte fejét, és most örömteljes, reménykedő hangon bömbölt harsogóan. Ez volt az utolsó bivalybőgés, amit én életemben hallottam. Mert ezután már nem bőgött bivaly a téglagyárban. Fekete Péter odaért a Rigóhoz, nyakára tette a kezét, az pedig lehorgasztotta a fejét, valahova az árokba nézett. Fekete Péter is odanézett, aztán eltűnt az árokban. Nem tudjuk mit csinált ott, vagy tíz percig nem láttuk. Mi hárman a hintón ültünk még mindig, de már nem éreztük olyan jól magunkat, mint amikor az utcákon gördültünk végig. Az emberek lassan odagyülekeztek a hintó köré, még most sem mertek a vízlevezető árok közelébe menni, bizonyára a Rigó nevű bivalytól féltek, pedig attól már nem kellett félni, soha többé nem bőszült az már fel, nem toporzékolt és nem rontott neki senkinek, ismét összezsugorodott, mintha kipukkantották volna, a csontjai majdnem átszúrták a bőrét, szerencsétlenül várakozott az árok szélén, nagyon várt valamire, talán csodára, de a téglagyárban, ahol egy eltört gerincű bivaly fekszik az árok fenekén, nem szoktak csodák történni.

Fekete Péter kimászott később az árokból, térde sáros volt, ünneplő nadrágja meggyűrődött, szeme kicsit kivörösödött, a szája megrándult, olyan volt, mint Novák tanárnő ott a Szentháromság szobor előtt, amikor azt hittük, hogy mosolyogni akar, de nem mosolygott, és nem mosolygott Fekete Péter sem. Otthagyta a bivalyokat, és bement az istállóba. Aztán csakhamar előbukkant ismét, jött visszafelé, kezében csákányt tartott. És eltűnt megint az árokban. Körülöttünk a dombokon talpra álI16