Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 9. szám - MŰHELY - 50 éve jelent meg a Tanú első száma - Vekerdi László: Tanú, nemzedék, szerep és ember

úgy érzi — nemzedéktársai is elárulták, magára hagyták. A Tanú végszámainak ez az elkeseredés az alaphangja, a konok magáramaradottság a múzsája. Saját kudarcait vetíti ki mérhetetlen gőgjében nemzeti méretűvé — hányták szemére a legkülönbözőbb oldalakról már a maga korában. Hogyan is bízhatott egyáltalán a kormány reformkészségében — firtatták naivságát vagy jóhiszeműségét mások. A marxisták meg a következő lépést sürgették rajta, a marxizmushoz. Németh a támadásokra és a sürgetésekre válaszolva pontosította, de meg is merevítette álláspontját. A sértésekre pedig sértéseket halmozott. Akárhogyan is, a Tanú-1 fölmorzsolta az egyenlőtlen küzdelem. A részletekről művészete legszebb vonásaival számol be Németh a San Remói Napló-ban (Tanú, 1935. 2. sz.), az összefüggéseket pontosan elmeséli az Ember és szerep folytatásaként megírt Tanú évek-ben, a Tanú feladására készülő Németh belső válságát pedig legutóbb finoman elemezte Sándor Iván: „Az analitikus nem ismert dogmákat, tételek helyett a mozgás, a változó világ a kiindulópontja. Németh lépésvesztése az, hogy a maga gondolatreflexióit is tételekké kezdi emelni. Ezzel veszti el rugalmasságát, befogadó és ítélő nyitottságát.” A mozgalom föladásával együtt’visszahúzódott önmagába- „Görögös tragikummal kísért öntemetkezés” — jellemzi állapotát találóan Sándor Iván. A magáramaradt lélek csakugyan elérkezhet odáig, „hogy személyes sértődéseit közüggyé emeli, magánkonfliktusait társadalmi méretűvé nagyítja.” Maga Németh is érzi ezt, mikor Romániából hazajövet Szophoklész Aiaszához hasonlítja magát, akit azzal büntettek az istenek, hogy vakságában birkanyáj ellen küzdjön, s feleszmélve belehaljon szégyenébe. Csakhogy az Aiasz-sors lehet elkerülhetetlen, a konokság lehet quijotei. „Sorskérdésein tűnődve — írta Németh a Tanú-1 búcsúztató Messz/rő/-ben —, a magyarság helyett én éppúgy gondolkoztam, mintha nem egy népről, hanem magamról lett volna szó.” A magatartás szépsége s veszélye egyaránt torokszorító. Hiszen elgondolni is iszonyat, milyen szörnyűségek forrása lehet — s volt — Némethnél kevésbé fényes lelkekben.

Hanem ha az ország sorsát nézzük a Tanú-évek után: a magatehetetlen sodródást trianonos révületeken át a náci-birodalom karmaiba, majd a szörnyű háborúba,a felelős és tenni kész kevesek tragikus elszigetelődését, végül kiszolgáltatottságaink rettenetét, akkor aligha lehet kétséges, hogy a Tanú végső szélmalomharcai se voltak soha jelentés és jelentőség nélkül valók. S ma, fél évszázad múltán, nem kell-é látnunk, miképpen élnek vagy születnek újra szorongások és gondok, amikkel már a Tanú viaskodott, s amiket mi — különféle nacionalizmusokkal, háborúkkal, terrorokkal megrettentett stréber világunkban — olykor még néven nevezni is alig merünk? Mi az ember, hogy eszmék nevében így ronthat egymásra, s mik az eszmék? A nagy malom fél évszázad múltán is változatlanul és közömbösen forog, Tanú-Quijote nem halványult irodalom- történetté.

63