Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 9. szám - MŰHELY - 50 éve jelent meg a Tanú első száma - Vekerdi László: Tanú, nemzedék, szerep és ember
ténelmi változások hatálytalanították, más része — a jelenségek fölé rajzolt eszmével — máig kísérti életünket. Irányokat jelölve: a Magyarok Romániában folytatása még mindig megíratlan, a közös közép-európai folyóirat igénye is újra és újra megfogalmazódik. Az oktatás, művelődés helyzete szintén a Németh László-i minőségelv jegyében oldódhat meg. A társadalom átalakulása, a közösségi élet kereteinek tágulása közepette pedig a minőségre, az egyéni változatokra, hajlamokra alapozódó gondolkodás tűnik elveszíthetetlennek. A harmincas években megfogalmazódott — s az írói pálya törvényei szerint folyton átalakuló, megújuló, de az emberi méltóságot mindig szem előtt tartó — jövőre nyitott gondolkodás aktuális tartalmakat közvetít ma is. S ha kötődik a valósághoz— újabb távlatot is nyer általa ... VEKERDI LÁSZLÓ TANÚ, NEMZEDÉK, SZEREP ÉS EMBER Aligha értjük mi már a Tanú-1. Azaz inkább tán csak tartalmát értjük és indulatainkat iránta. „Minőségeszmény”, „üdvtan”, „új nemesség”, „tejtestvérek”, „az író: vállalkozás” s a Tanú más metaforái bevonulnak szellemi eszköztárunkba és egyre kevesebben tekintik ma már a Tanú íróját holmi haladásellenes jobboldali utópistának; a tartalom megértését gátló indulatoknak is megvan a maguk története. Az Életmű méltóság- teljes lila-fekete-arany palástjában megjelennek lassanként a Tanú-írások is; aki akarja, kikeresheti az őt érdeklőket. Lassan tán a Tanú is irodalomtörténetté fakul és nemesedik; kihunyóban a század, mely látványával lelkesítette s kétségbe ejtette a Tanú ifjú szerkesztőjét. Szerkesztőjét, mert a Tanú mindenekelőtt szerkesztői tett. A cikkeket mások is írhatták volna, a történész fordított bölcsességével ma már szinte nevekre el tudnók osztani, hogy kik. Egyiket-másikat bizonyára jobban megírták volna Némethnél. De nem írták. A szerkesztő türelmetlen, a Század sürget, s ő a kor látványával a szemében leül s megírja mások helyett a penzumot. Egész nemzedéke nevében vél dolgozni; bizonyára épp ez a képzetes közösségi munka adta a hihetetlen erőt. Hiszen mi egy „nemzedék” folyóirat nélkül? A XVIII. század óta valamirevaló Nemzedéknek mindigis Folyóiratra volt leginkább szüksége. Nemzedék csakis folyóiratban realizálódhat, úgy, ahogyan író csakis kötetekben. De mi a folyóirat? Mindenekelőtt nem könyv. Tehát nem tanulmány-, cikk-, elbeszélés- és versgyűjtemény, mint napjainkban. A folyóirat felvonulási terep: egymástól erősen különböző, egymással szükségképpen vitázó és veszekedő, még akár külön-külön más-más irányokba is tartó emberek szellős szövetsége. Mi köti össze őket? Komlós Aladár nagyon pontosan megfogalmazta: „Egy korosztálynak, hogy nemzedékké lehessen, szüksége van egy legyűrendő ellenfélre, egy pozitív programra és egy szervezőre”. Megírta azt is, hogy az ő nemzedékük, az első világháború után eszmélkedőké-indulóké, egyik tekintetben sem volt szerencsés. A húszas években volt ugyan valami közös élethangulatuk inkább mintsem programjuk, volt egy ideig folyóiratuk is, Szabó Lőrinc Pandorá-ja, de legyűrendő szellemi ellenfél végképp nem akadt. A Nyugat-nemzedék semmiképp sem volt ellenfélnek tekinthető. „Bizonyos, hogy beérkezett nemzedék soha olyan szeretettel nem karolta fel az utána következő generációt, s fiatalok soha olyan tisztelettel nem néztek fel elődeikre, mint akkor.” Úgyhogy a nagybötűs Irodalomtörténetírás sommásan csak Második Nyugat Nemzedékről szokott beszélni. De Komlós Aladár jókor észrevette, hogy a Nyugatot 58
