Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - MŰHELY - Kántor Lajos: Madách műve - tudós és vidéki közelítésben
tematikus váznak rendelődik alá”, s „A költemény szerkezete szétválások sorára épül, melynek ellenpontszerű hátterét az adja meg, hogy a kiindulópont: a világ egységének, a teljes azonosságnak, a természetes állapotnak, a mennynek ősi modellképzete végigkíséri az embert a világtörténetben. E szétválások nyomán a korábbi egész mindig részekre bomlik, melyek azután feloldhatatlan ellentétbe kerülnek egymással.” Ugyancsak Szegedy-Maszák Tragédia-elemzésében találkozunk egy rendkívül fontos — eszmei és formai szempontból egyformán lényegi — jegy kiemelésével: „ ... e sajátos, a kor magyar s világirodalmában ritka nyitottságra, az egymást kizáró világmagyarázatok mint lehetőségek közötti állandó feszültségre vezethető vissza e főmű intenzív esztétikai hatása.” De hogyan is valósul meg ez a nyitottság Az ember tragédiájában, miféle kényszerű zártságok közepette, ellenére érvényesült az alkotói szándék — miért érezzük ma változatlanul nyitottnak a Madáchtól 120 éve lezárt drámai költeményt? Elhagyva a tudós definíciók nehéz terrénumát, térjünk most vissza a madáchi szöveghez. Hátha egy sokadik újraolvasás egy-két ponton közelebb visz a rejtély megfejtéséhez: hogyan jutott el egy vidéki, a korabeli magyar irodalom peremén élő ember a legmagasabb szellemi-művészi csúcsra? Miképpen vált lehetségessé, hogy Alsó-Sztregova Bécset és Párizst, Tallinnt, Moszkvát és az amerikai Fort Collins egyetemét is érdekelje? * „Említettem több ismerőm előtt, hogy írtam egy költeményt, melyben az Isten, az ördög, Ádám, Luther, Danton, Aphrodite, boszorkányok s tudj’lsten mi minden játszik; hogy kezdődik a teremtéssel, játszik az égben, az egész földön, az űrben. Mosolyogtak rá, de olvasni nem akarta senki.” Vidéken élő, elmagányosodott értelmiségi panasza — 1861. november 2-án keltezett, barátjának (Nagy Ivánnak) küldött levelében. Önirónia is bujkál a sorok között. így csak az tud visszapillantani, aki túltette magát egykori sértettségén: vagy mert maga is belátta tévedését, naivitását —vagy mert az idő közben igazat adott neki. Madách és a magyar irodalom szerencséjére ez utóbbi történt. Ekkorra ugyanis Arany János már elolvasta Az ember tragédiáját, s a „Tisztelt Hazafi”-t köszöntő, felfedező levele másfél hónapja megérkezett Sztregovára, visszaadva Madáchnak már-már elvesztett hitét, önbizalmát. A szeptember 17-i Arany-levél után gyorsan követték egymást az események: négy hónap sem telik el, a szerző már nyomtatásban olvashatja művét, s 1862-ben a Kisfaludy Társaság, 1863-ban az Akadémia választja tagjául. E látványos sikerek ellenére — a levelek tanúskodnak róla — Madách Imre megmarad vidéki embernek, „amatőrnek” (abban az értelemben, ahogy Tomasi di Lampedusa, a XX. század egyik nagy regényének, A párducnak a szerzője sem lépte át e kört). Aligha tévedünk, amikor az eddigieknél nyomatékosabban hívjuk fel e körülményre a figyelmet — a Tragédia elemzésében. Nem kívülről a műve bevitt magyarázó elvet népszerűsítünk, hanem megpróbáljuk a drámai költemény erényeit és hibáit (klasszikussá nőtt erényeit és hibáit) egy helyzetből magyarázni, amely a szerkezet egészét s az egyes színeket is meghatározta. Lehetetlen nem gondolnunk a vidéki műkedvelőre, hallván mindjárt az angyalok karát (s olvasva még azelőtt a szerzői utasítást az első szín kezdetén: „A menyekben. Az Úr dicstől környezetten trónján. Angyalok serege térden. A négy főangyal a trón mellett áll. Nagy fényesség”). Az angyali szózat („Dicsőség a magasban Istenünknek...”), még inkább azonban a bibliai keret színpadra képzelt materializálása egy naiv festő fantáziájára vall —a kezdetben bizony megmosolyogtató képkivágás fokozatosan csap át a monumentálisba („Ott születendő világok, / Itt enyészők koporsója: / Intő szózat a hiúnak, / Csüggedőnek biztatója. — / Rendzavarva 70
