Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - MŰHELY - Kántor Lajos: Madách műve - tudós és vidéki közelítésben

jő amott az / üstökös rettentő képe: / S ím, az Úr szavát meghallva, / Rend lesz útja ferdesége. — / Jöszte, kedves ifjú szellem, / Változó világgömböddel, / Aki gyászt és fénypalástot, / Zöld s fehér mezt váltogatsz fel.”) — hogy majd egy Csontváry-látomás szintjére emelkedjék, Lucifer megjelenésekor; az ő mennyei harmóniát megbontó szavai jelzik tulajdonképpen először, hogy e naivnak tűnő keretben nem műkedvelői gondolatokkal fogunk találkozni:

Végzet, szabadság egymást üldözi,

S hiányzik az összhangzó értelem. —

(Vajon véletlen, hogy épp itt, Lucifer első tirádájában hangzik el az Urat bíráló kérdésként: „Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől?” — A kiemelés természetesen tőlünk származik.) Ami eddig legfeljebb a misztériumjátékok félig-profán visszfényének ígérkezett, annak egyszerre művészi súlya lesz — drámát ígér, de máris húsbavágó lírai vallomásként hat. Lucifer emberi indulattal válaszol a végtelennel kérkedő Úrnak:

Hogy harcaimban bukjam szüntelen,

De új erővel felkeljek megint.

Te anyagot szültél, én tért nyerék,

Az élet mellett ott van a halál,

A boldogságnál a lehangolás,

A fénynél árnyék, kétség és remény. —

Az Éden két tiltott fájának a kijelölésével, a bibliai történet szerint fejeződik be az első szín, s a második kifejezetten naivul folytatódik a paradicsomban — ahogy ezt a primitív (naiv) képzőművészeti ábrázolásokon is láthatjuk. A szöveg, Éváé és Ádámé, nem „ront” e hatáson („Ah, élni, élni: mily édes, mi szép!”), ezt tetézi, hogy „Egy madárka énekelni kezd egy közel ágon”. Az ördögi felbújtás viszont, bármennyire része is a hagyományos játéknak, egyre nyilvánvalóbban madáchi szöveggé lesz. A létezés édes örömétől eltelt Ádámmal perelő Lucifer az alsó-sztregovai költő kételyeit szólaltatja már meg, noha bibliai mezbe öltöztetve (azaz nem lépve ki az ördög bőréből):

S nem érzed-e eszméid közt az űrt, Mely minden létnek gátjául vala,

S teremteni kényszerültél általa? Lucifer volt e gátnak a neve,

Ki a tagadás ősi szelleme. —

Győztél felettem, mert az végzetem,

Ezt tartja tán az a kis féreg is,

Mely a gyümölcsöt eszi el előled,

Meg a sas, mely a kis madárra csap. Avagy mi tesz nemesbbé tégedet?

Egy szikra az, mely bennetek dereng, Egy végtelen erőnek mozzanása; Mint a pataknak egyes habjai,

Egy percre felcsillogva visszahullnak Közös medrüknek szürke mélyibe.— Igen, tán volna egy, a gondolat,

Mely öntudatlan szűdben dermedez,

Ez nagykorúvá tenne, önerődre Bízván, hogy válassz jó és rossz között, Hogy önmagad intézzed sorsodat,

S a gondviselettől felmentene.

De trágyaféregül tán jobb neked Tenyészni kis körödnek lágy ölében S tudás nélkül elfogyni életeddel.—

Nagy kényelem a megnyugvás hitünkben; Nemes, de terhes, önlábunkon állni. —

A filozofikus költeményként szinte önállósítható, monológ súlyú párbeszédrészek után a színen lejátszódik a bűnbeesés, hogy a harmadik felvonásban, immár a paradicsomon kívül, Lucifernek újabb alkalma nyíljon — ezúttal a Föld szellemének szavára is ügyelve — az elmélkedésre emberi (arasznyi) létről, változásról, felvillantva a történelmi folytonosságot. (Lucifer e monológja Az apostol „szőlőszem” betétjével társítható — talán még az is feltételezhető, hogy közvetlen hatással volt Madáchra Petőfi költeménye.)

Innen már függetleníti magát Madách a bibliától, s a luciferi kijelentés („»Vagyok« — bolond szó. Voltál és leszesz”) a történelmi képsorban testesül meg. Amely nem kevésbé műkedvelői elképzelés, s nem kisebb mértékben a vidékre szorult ember világmagyarázat-kísérlete, mint a bibliai keret (a világteremtés, a világelv keresése)

71