Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - MŰHELY - Kántor Lajos: Madách műve - tudós és vidéki közelítésben
MŰHELY KÁNTOR LAJOS MADÁCH MŰVE — TUDÓS ÉS VIDÉKI KÖZELÍTÉSBEN Bethlen Gáborról, az erdélyi hajót XVII. századi szküllák és kharübdiszek között bölcsen kormányzó nagy fejedelemről jegyezték fel, hogy huszonhatszor olvasta el a bibliát. Az újabb, jóval laikusabb korok emberei a régmúlt idők bizonyosságait egyre több kétellyel fogadják, de nem kerülhetik meg a szembesülést az egykor kétségbevonhatatlannak hitt kánonokkal, az emberiség történelme vélt vagy valós tanulságaival. Nyilván így érezte ezt már Madách is (noha a katolikus hitben nevelkedett) — s előbb vagy utóbb megérezzük mindannyian, XX. század végi utódok, az „örök”, a visszatérő kérdések fontosságát, ebben a napi feladatokat sűrűn sorjáztató, felgyorsult ütemű modern világban. Az ember tragédiája százhúsz éves népszerűségének — halhatatlanságának — ez a legfőbb magyarázata. Hittáborok, vallásfelekezetek, sőt nemzeti kultúrák elválasztó falait áttörve, előítéletek, sajátos hagyományok és nyelvi gátak ellenére új bibliává lett, világi bibliává, ahol együtt találhatók bizonyosságok és kételyek, egyszeri (konkrét történelmi) és ismétlődő, mainak érzett tapasztalatok, de nem valamiféle leltári teljességben, hanem lírai-drámai szerkezetbe foglaltan, amely mögött egy ember jelenlétét érezzük: a Madáchét. így lett számunkra az 1859. február 17. és 1860. március 26. között írt, 1861-es jelzéssel (1862 januárjában) kiadott könyv a KÖNYV, amelyhez immár számolatlanul térünk vissza, hosszabb-rövidebb időre, számot vetni önmagunkkal, illúzióinkkal, lehetőségeinkkel. Hogy valamelyest rendet teremtsünk Madách-ismeretünkben, meg kell különböztetnünk a Tragédia irodalomtörténeti és kortársi olvasatát. Az előbbi, az objektív közelítés maga is számos szubjektum ismeretét igényli — a XIX. század közepi, az 1848— 49-es forradalom utáni korviszonyok tanulmányozása mellett. Elsősorban persze a Madách Imréét, „a 48 előtti haladás-igény”-t megszólaltató reformnemesét (Sőtér István), aki azonban a forradalommal is közösséget vállalt, és eszményeit sosem tagadta meg. Ahogy egyik újabb értelmezője, Németh G. Béla kimutatta: „Madách két politikai korszak határán állt, két gondolkodásmód váltópontján, két társadalmi berendezkedés cezúráján. A romantikus, liberális történetfilozófiák szabadság-eszméje szembesült gondolkodásában a pozitivizmus természettudományos, gépies determinációtanával.” Ez a meghatározásértékű jellemzés is sejteti, hogy Az ember tragédiájának lehetséges egy művelődés-, filozófia-, sőt természettudomány-történeti olvasata is. Ám mindezekkel szemben Az ember tragédiáját értelmező amerikai professzor, Thomas R. Mark jogosan kér számon egy másfajta távlatot. „Ha az ember a Madách-kritikára bizonyos távolságból tekint — írja Mark —, láthatja, hogy lényegében ennek egésze olyan kérdést igyekszik megválaszolni, amelyet legjobb tudomásom szerint más irodalmi művek tárgyalása során még csak fel sem tesznek — vagy legalábbis nem ebben a formában. A kérdés oly különös, annyira új, hogy feketén fehérre leírva egyenesen megdöbbentő. A kritikusok arra a kérdésre keresnek választ: igaz-e ez? Merem állítani, hogy az írói képzeletnek nincs még egy olyan jelentős alkotása, amely a kérdést ebben a formában vetné fel, vagy ilyenfajta csapdát állítana a kritikus számára. Ám egy 68
