Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - SZEMLE - Iszlai Zoltán: Tamás Menyhért: Vigyázó madár
de „amit / úgy is hívhatnék: jövő”, piros kis ingben, füstösen március angyala áll. Hogy nincsen többé autentikus személy, autentikus világértelmezés, az a költészetre nézve elég szomorú. De nem végzetes. Nemcsak Auschwitz, után lehetett még mindig verset írni, de Orwell, Wittgenstein után is lehet még. Hiszen ugyanez a válság teszi kétségessé a — ma már — raffinált tömegtájékoztatási technológiával irányított köz- vélekedés autentikusságát is. „Míg így a maguk módján divatoznak, / udvara nő a születő szezonnak” tudatja velünk Bertók a maga finom módján a Holdudvarban. A kontúrok, határok, szélek bizonytalansága: hézag, rés, hiba a gépezetben, hol meggyökeresedhet, készülődhet egy másik valóság. Ha van programja ennek a költészetnek, az erre, a másik országra vonatkozik. Az Emlékek választásától kezdve az ars poetica így hangzik: „Veszteségeim / virágozzanak dög hasa alatt / országgá épülök szélein.” (Fogadko- zom). A Szavak a súgólyukból, a legutóbbi kötet záróverse méltó összefoglalása mindeme motívumoknak. Összerakhatatlan a személy, nem tudni, ki beszél a „súgólyukból”, nem tudni, miről, mert a Szellemről, kit hiányaink mágneseznek ki a homályból. Óvatos, mint Polo- nius, okos, mint Horatio és gyakorlatias, mint Fortinbras. De Hamlethoz irányítva szavait mintha önmagában beszélne. „Bennünket jelölsz”, mondja, neked, olvasó, aki Hamlet, Polonius, Fortinbras, Horatio lehetsz, ha „még” egyáltalán „vagy”, de „ami még te vagy”. CSORDÁS GÁBOR TAMÁS MENYHÉRT: VIGYÁZÓ MADÁR A negyvenkét éves, Romániából, Bukovinából gyermekkorában a Dunántúlra került Tamás Menyhért mindeddig verseivel hívta fel magára a figyelmet, váltotta ki az érdeklődést és ugyanezekkel vívta ki mind a versbarátok, mind a vájt- fülű költészetértők körében az elismerést. Különösen első kötetének fogadtatása volt, még 1974-ben mindkét oldalról egyértelműen sikeres. A Szövetségben a fákkal néhány darabja hamarosan közszájon kezdett forogni. Érett előadóművészek s kezdő versmondók választották műveit műsorszámként vagy vették fel szabad versenyprogramjukra. Megzenésítésük se váratott magára. A Tegnap szépen, holnap szebben című versének kristályos tisztasága, múltat és jelent egybefogó, magától értetődő egyszerűsége s nem utolsó sorban zene nélkül is feltűnő dallamossága például valósággal kínálkozott arra, hogy muzsikával együtt terjedjen s legyen belőle majdhogynem népdal. Vagyis olyan — magunk elé dúdolható — ének, amit akár vigasztalásul is megszólaltathatunk szorultságainkban és előveszegethetünk, mint valami nekünkszóló imádságot. Az ima, a fohászkodás, az égrekiáltás, a siratás meg a fölpanaszlás tartalmi értelemben és műfaji vonatkozásban egyaránt mindmáig ihletője a harmadik líragyűjteményét is maga mögött tudó költőnek, ki mellesleg megjegyezve (de a dolga lényegét tekintve csöppet sem mellékesen) az újságírói foglalkozást hivatásként gyakorolja. Méghozzá az élethez legközelebb eső sajtóvártán, a szakszervezetek központi napilapjánál. Aki költői fejlődését az első kötete után is lankadatlan éberséggel kísérte, megállapíthatta róla, hogy bár egyes versei — néhány örvendetes kivétellel — nem haladják túl a pályakezdők benső- ségességét és vonzóerejét, ciklusok eltervezésé- ben, megszerkesztésében és összeállításában változatlanul jeleskedik. A nagyszerű és témában is felfedezést jelentő Beszegzett ég alatt, amely tudvalévőén az 1944- es bukovinai menekülők viszontagságainak önmagában is maradandó krónikája, ebből a tekintetből tehát nem mondható magányos csúcsteljesítménynek. A Küszöbök című gyűjtemény drámai dialógusa, ahol az édesanya és édesapa beszélget a menekültekre új hazájukban váró új próbáltatásokrói, legalább olyan szuggesztív és intenzív művészi élményben részesíti olvasóját sőt hallgatóját, mint a harmadik, 1980-as megjelenésű Messzülő ég terjedelmesebb versprózái, köztük az Annyi mindent. Itt a szerző először tesz vallomást arról, hogy minden addiginál nehezebb emberi és írói feladat megoldásával küzd. Regényben akarja megörökíteni azokat az élményeit, amelyek nem férnek el, akárhogy sűríti őket, egyébként is egyre szűkszavúbbá halkuló, mind csontosabbá szikáruló költeményeibe. „Regényhőseim nyolc éve késnek Nyolc éve akárcsak én Pedig ma is prózát akartam írni prózát akartam * ma is” — olvassuk őszinte, önbírálattal vegyes vallomását. Mi pedig azért nem merjük türelmetlenül rávágni, hogy akkor hát miért nem írja már azt a prózát, amit emleget, miért halogatja közel egy évtizede, mert hamarosan megtudjuk tőle, hogy nem kis tennivalót szabott ki magának, nem holmi történetmesélésre adta a fejét. Ahogy ő mondja, történetesen arról akarna írni. hogy „miként ölték meg történelmünket, oltották ki példáink szemevilágát” és arról, hogy „tegnapunk miért halott, Miért nem él, Miért nem élhet, Miért ha nélküle úgysem élhetünk”. Magasra van hát helyezve a mérce. A célkitűzés ugyanis mindenekelőtt történettudósok kezéhez illő. Közelebbről a legújabb kor történészeinek kutatásai körébe tartozik. A historikusok szintúgy vannak a tágabb témával, mint Tamás Menyhért. Kötelességüknek érzik az igazságot tudományosan is megalapozó magyarázatot, mert ki akarják vele egészíteni egyoldalú és hézagos történelmi tudatunkat. 92
