Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - SZEMLE - Hideg Antal: Körmendi Lajos: Barbaricum
A tudósok e kihívásnak napjainkban úgy tesznek eleget, hogy addig is, míg valamelyikük (vagy még valószínűbb, hogy egy csoportjuk) átfogóan megválaszolja századunk múltértékelésének tisztázatlan vagy fájdalmas kérdéseit, szorgalmasan dolgoznak a részletek megvilágításán, fáradoznak a mellékkörülmények felderítésén. Másszóval: lelkiismeretesen, türelmesen kutatnak, elemzéseket végeznek a majdani szintézishez. A szépíró azonban — bár biztos szeretne az lenni — nem tudós. Ez nemcsak azt az iskolás közhelyet jelenti, hogy ugyanazt a témát, amit a kutató sokoldalúan és tárgyilagosan körülír, majd személytelenül és tudományosan általánosít, az író egyénien és elfogultan közelíti meg. Ennek eredménye — az érzékletes, átélhető ábrázoláson kívül — a szubjektív igazságra támaszkodó gondolati általánosítás. A gondolkodásunk és érzelmeink összhangba hozására törekvő alkotó művészi elszánását inkább azért nyűgözi le az olvasmányt nyújtókénál, a történetmesélőknél, a hagyományos regényírókénál nagyobb erkölcsi felelősségérzet, mert ez is van akkora teher, mint a tudományos szintézisteremtés. A felelősség írásgyorsaságot akadályozó állandó tudata ráadásul óhatatlanul párosul a minőségi műfajválasztás gondjaival. Erről megintcsak a Messzülő ég egyik címnélküli versében a következő sorokat találhatjuk: „Az emlékezés már kevés, a jelent mely múltat-jövőt jelent, a jelent ahol emlék és jelenlét hajdant s majdant egyként igazol” ezt a műfajt keresi a költő. A tűnt idő csapdábaejtésével és felélesztésével mint tartós rögeszmével foglalkozik. Egyúttal arra is kísérletet tesz, hogy bebizonyítsa magának és nekünk: a múlt nem enyészik el nyomtalanul jelenünkben, s amit megéltünk, az legalábbis nekünk, embereknek, sohasem lehet hiábavaló. Múltbeli történések, cselekvések igazolása, magasabb igazságuk példázatos felmutatása azonban csak akkor lehetséges, ha az emlékező író (anyagkiválasztó tehetsége révén) biztos és szerencsés kézzel megragadja hozzájuk a példaállításra méltó, igazsághordozó, erkölcsös tartalmú életeket. Tamás Menyhértnek szerencséjére — bár valószínűleg fájdalmára — a sors jelölte ki a művészi megjelenítésért kiáltó életanyagot. Szinte kötelezte arra, hogy — ha már lírájával elkezdte — prózájában se hagyja el tízgyerekes családja történetének feldolgozását. Illyés Gyula verseimével kifejezve ettől a kijelöltségtől „nem menekülhetett”. Mégse foghatott rögtön hozzá a nagy és tartalmasán nosztalgikus téma, az emberségről és magyarságról adandó példa kidolgozásához. Előbb időben el kellett távolodnia a közelmúltnak attól az eseményétől — apja halálának és temetésének éjszakájától — amit végülis az elbeszélés, az emlékezés és az elmélkedés kezdetéül választott. El kellett kerülnie ugyanis a mű teljességének megőrzése végett az aranyjánosi „nagyon fáj nem megy” alkotói állapotát. Meg kellett várnia hogy felocsudhassék az édesapa hiánya felett érzett, letaglózó bánatból. Aztán következett a feltóduló emlékek rendezése, fontosságuk mérlegelése, szelektálása és gyönyörű könyvé, modern regénnyé való összeállítása. A Vigyázó madár szövege ízig-vérig lírikus teljesítménye. Mint ahogy az ilyen könyveknek mintául szolgáló Sütő András-féle Anyám köny- nyű álmot ígér is valójában lírikusi alapállásból készített nagyriport. Érdekes itt — közbevetőleg — megemlíteni, hogy a hatvanas években több igen jó lírai hangvételű kisregény készült a hazajárás, a család, a szülők, vagy a szülőföld iránti nosztalgia helyzetéből. Ágh István, Bisztray Ádám és Kiss Dénes tollából. Ezek a költőka drámaíró Sütőnél halkabb és lágyabb, aszószoros értelmében költőibb hanghordozással, tónussal és modorban emelték kissé a valóság fölé témájukat. Tamás Menyhért stílusa is különleges. Őrzi és átmenti a bukovinai székelyek élőbeszédének, szóhasználatának ízeit. Közvetíti gondolkodásuk sokszor váratlan, kellemesen meglepő fordulatait. Téved azonban, aki azt hiszi, hogy csak a — végeredményben külsőséges — stílus teszi a mindössze százoldalas Vigyázó madár-t jó regény- nyé. Formai szempontból inkább a végtelenül tudatos és gondos szerkesztés az, amiért az író elsősorban megérdemli a szakmai elismerést. Ezt a rövid részletekből, beszélgetésekből és megfigyelésekből, helyzetleírásokból és nyomozásokból, fölismerésekből és félálmodozásokból összeillesztett művet bajosan lehetne elemeire bontani és másként egyberakosgatni. Mint ahogy kiemelni is nehéz volna belőle fontos és kevésbé lényeges, szép vagy még szebb, lélekhez jobban szóló, illetve gondolkodásunknak több táplálékot adó jeleneteket. Én mégis megkockáztatnám, hogy kevés olyan lapja van mai prózánknak, amely bensőségesebben, megren- dítőbben rögzítené a valamikori nagy parasztcsaládok széthullásának utolsó felvonását, mint az apa temetése utáni éjjel leírása. Annak az érzésnek a megjelenítése, amikor a hátrahagyottak többé nem tagadhatják el, hogy végképp magukra maradtak. Az őszinte vallomás megtételéhez az írónak kilenc évre volt szüksége. Az olvasónak elegendő a könyve fölött átvirrasztott féléjszaka. (Szép- irodalmi Kiadó) ISZLAI ZOLTÁN KORMtNDI LAJOS: BARBARICUM „ha feldobjuk egy vénséges vén/ tölgyfa évgyűrű- barázdás/ hanglemezét/ felharsan a régi szelek indulója/ rég elfoszlott harkályok/ dobszólója/ és valami távoli dal” — kezdődik Körmendi Lajos első kötetének nemzedékverse: a Társaim, 93
