Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 8. szám - MŰHELY - Bori Imre: Az elveszett illúziók regénye: a Tündérkert

Az elemző, gondolati síkokon mozgó ábrázolást azonban itt sem vállalta, a kívülről való ábrázolás ösvényéről nem tért le, tehát Báthory gesztusainak a szintjén maradt akkor is, amikor hősének ön- és világszemléletét kellett megmutatnia. Azt tudjuk csak meg, amit Báthory Gábor kinyilatkoztat, deklarál. Feltűnő ez, amikor az ifjú fejedelem ambícióiról beszél — a regény első könyvének már az első fejezetében. Négy tételt lehet kiragadni ezek közül:

„Nagy lélegzetet vett, mert lovat érzett maga alatt s kardot a kezében s harcot, harcot, harcot, harcot a fél világ, az egész világ ellen . .

„Hogy? ez az ember az őseit hozza föl neki: s nem tudja, hogy ő meg akarja haladni mindazokat, mint Nagy Sándor Fülöpöt? . .

,,— Ugyebizony látják kegyelmetek: immár megújítjuk a mi fogadalmunkat, hogy bizony Erdélyországból tündérországot statuálunk ..

„Szemehéja visszacsukódott, s gondolatait úgy lezárta, hogy ő maga se akadjon reájuk . .. Holnap izenni fog a hajdúkapitányokért, s megindítja a hadszervezést... Ma senki sincs a teremben, aki érte háborút kiáltana: de ő érezte az idegeiben, hogy Brassót mégis meg fogja ostromolni . . . Szebent bevenni ... az oláhot megzúzni ... a Moldvát kifüstölni... a lengyel koronát feltenni ... a bécsi császárral kezet fogni.. . s a törököt fészkében, magjában törni meg ...”

Móricz az első fogódzót a Nagy Sándor-analógiában találta meg, amelyet azután vörös fonalként illeszt a regényszövetbe. Tartósan kíséri Báthory Gábort, de az első állítás után már a Nagy Sándor-eszmény elérhetetlenségének tudata ad jelt magáról. Báthory a tudata alatt „tudja”, nem lehet a XVII. században már végigjátszani a Nagy Sándor „világbíró” szerepét, mert minden ámítás és önámítás csupán. „Nagy Sándor — mondta —, Nagy Sándornak könnyű volt; kimehetett országábul azázsiabeli tartományra, az India tartományra; otthon maradt neki az ország.. . De hol van az én országom? Ez ország?. .. ebek országja... marakodó ebek tartománya ... Itt nincs ország: itt csak én vagyok ...” Amikor átmegy Havaselvére, csalódottan látja csapatai felvonulását: nem úgy ment Nagy Sándor Ázsián végig, ahogy ő és hadserege vonul fel! A tergovistei tehetetlenség spleenjében („hadai szétbomolva, emberei elkeresedve, népei egymás ellen dühödve”) a kardjába dőlő Antonius gesztusával játszik el, kancellárja ismét csak a Nagy Sándor történetével példálózik: „Én nem féltem nagyságodat, se Moldvába, se Lengyelbe, jól tudom én, hogy Nagy Sándor háromszáz göröggel átfutott a perzsák millió seregén .. Amikor pedig ez a spleen pánikba csap át, és a csüggedt Báthory kancellárját is leszúrná, az ismét csak Nagy Sándort emlegeti: „Nagyságod megölhet, de ha Nagy Sándornak volt Parmeninója: nem volt hívebb s jobb neki, mint Báthorynak az ő Imreffyje...” Ezt a gondolatot önéletrajzában Kemény János örökítette meg, tőle került át a Móricz-regénybe némileg módosított változatban (Az eredeti: „Az említett Imrefi publice nem átallotta azzal hízelkedni s dicsekedni: Ha úgymond, volt Nagy Sándor, az is jobb s virtusosabb nem volt Báthory Gábornál; ha volt Sándornak Parmeninója, tanácsosa, nem alább való van Báthorynak is, Imrefi János...”), egyúttal kiindulási pontként is szolgált az analógia művészi funkciójának kibontásához. Még mindig eszmei magaslatokon vagyunk azonban, minthogy pedig a Tündérkertre az a jellemző, hogy minden metamorfózison megy át, a Nagy Sándor- hasonlatnak is a porba kell hullania. S ott is látjuk. Báthory Gábornak megvannak már számlálva a napjai Szebenben is, nincs mellette az ő „Parmeninója” sem, hát a jellemte- len és cselszövő Géczy a tanácsadója és hecc-mestere, és az utolsó szebeni tivornyát üli. Ekkor dobatja ki az ablakon régi hű emberét, Lukácsot, „régi ecsedi hajdúját”, amit Géczy a következőképpen kommentál, ajkára véve a Nagy Sándor nevét, hogy végérvényesen bepiszkítsa:

70