Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 8. szám - MŰHELY - Bori Imre: Az elveszett illúziók regénye: a Tündérkert

tragédiát ír meg.de új felfogásához híven immár nem a körülményekben keresi a tragédia magyarázatát (egyik novellájában nyíltan le is szögezi ezt), hanem a biológiai emberben, a habitusban, mint több mint egy évtizeddel azelőtt is, amikor a modern irodalom eszméjével kezdett barátkozni. A habitus teszi az egyik hőst naggyá, és sújtja le a másikat, holott mind a ketten ugyanazok között a társadalmi körülmények között élnek. De új az is, ahogy az idegen történet regény-menetet megszabó jellegéhez alkalmazkodik Móricz. Bizonyos történelmi tények eleve megszabták gondolkodásának az irányát, ezeket tehát nem kellett „kitalálnia”, csak lelket kellett beléjük lehelni. így hőseibe is, akiket a történelem szállított tolla alá. Megszabott életutakat kapott, kész, eleve tudott végkifejletet, és előregyártott elemekként használhatta a történelem konkrét konfliktusait is, ha úgy hozta a munka. Vonatkozik ez természetesen mindenekelőtt a Tündérkert főhősére, Báthory Gáborra, akiről maga Máricz árulta el, hogy ő kölcsönözte neki „a zseni tüzét”. Mi azt állítjuk, hogy az erdélyi történelem egy lényegében jelentéktelen figurájából (nem is adatott meg számára, hogy jelentékennyé tegye magát, oly rövid ideig uralkodott!) Móricz zseniális szörnyeteget, egy Shakespeare királydrámáiba illő alakot formált, aki egyben egy nagy patológiai tanulmány főhőse is lehetne, akiben, mint Szekfű Gyula írta, a „családi hanyatlás minden tünete” megvolt, uralma pedig „magasabb politikai célok nélkül egy születésénél, vagyonánál, sikereinél fogva elbizakodott ifjú ember szenvedélyeinek zabolátlan kifejezése volt”. Ehhez viszont Szilágyi Sándor Báthory Gáborról szóló könyvében már fogódzókat talált. Szilágyi Sándor amikor arra vállalkozott 1867-ben, hogy a boldogtalan fiatal fejedelem emlékét megtisztítsa a Bethlen-propaganda „sarától”, egyúttal az emberről és a politikusról is véleményt kellett formálnia, előítéletektől mentesen jellemeznie. „Nem közönséges hibái voltak ...” — kiált fel már könyvének bevezetőjében, ám nem csupán hősének lelki alkatára mutat, hanem azokra a társadalmi-politikai körülményekre is, amelyeknek szerencsétlen konstellációja Báthory Gábor uralkodásának öt esztendejét kísérte. Frappáns mondatokat talál a jellemzéshez. „A porta nem mindig képes megvédeni kegyeltjét — ott van Székely Mózes példája, s a német mindig kész cserben hagyni szövetségesét — ott van az ez idétt már láncokra vert Báthory Zsigmond ...” — írta. Vagy: „A török magának tartja Erdélyt, a német magának követeli”. Még figyelemre méltóbb, amit Szilágyi Sándor Báthory Gábor jelleméről mond. Szerinte Bátho- ryban az „erő erőszakkal párosult”, „szilárd, merész és elhatározott, s az eszközökben nem válogató” volt, illetve „magas lelki tehetsége, tiszta belátása volt, de teljesen hiányzott az önmérséklet, mely féken tudta volna tartani”. Nem mellékes szempontunkból természetesen az sem, hogy Szilágyi Sándornak célja „nyomról nyomra követni, hogyan lesz merész emberből vakmerővé, erélyes uralkodóból zsarnokká”. Ugyanő figyelmeztet Báthory Gábor metamorfóziásra is: az 1610-es esztendő megrendítette, s utána előjöttek rossz tulajdonságai, ezért a „lázadás gyanakvóvá tette, s szigorúsága kegyetlenségbe ment”. Végeredményeben tehát Báthory Gábor mintegy „megbuktatta önmagát”.

Kitetszik tehát, hogy Móricz Zsigmond új, számára még ismeretlen, eddig nem ábrázolt hősre talált. A lélek polkába tekinteni történeti forrásai és a Báthory-irodalom csábította, a politikai zseni ismérveivel felruházni pedig az ihlető pillanat, amelyben írni kezdte regényét, ösztönözte. S az legalább annyira jellemző lehet, hogy Móricz vállalta a több irányból érkező sugallatokat, mint az, hogy végül is a Tündérkert (tudatosamé, vagy művészi-eszmei ösztönösség hatása alatt, nem tudhatjuk) a maga emberideáljával való leszámolás regényévé vált, amelyben minden általa nagyra becsült és ünnepelt tulajdonság értékét veszíti, s mintegy a maga ellentétébe csap át. Vonatkozik ez mind az uralkodói ambíciókra, mind a szerelemre, mind pedig a karakterisztikus szituációkra.

69