Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - MŰHELY - Bori Imre: Az elveszett illúziók regénye: a Tündérkert
MŰHELY BORI IMRE AZ ELVESZETT ILLÚZIÓK REGÉNYE: A TÜNDÉRKERT 1921 tavaszán kezdte közölni a Pesti Napló Móricz Zsigmond új regényét, a Tündérkertet, 1922-ben pedig már könyv alakban jelenik meg. Ám hogy 1934-ben az Erdély első kötetévé vált, az olvasók és a kritika szemében megszűnt önálló jellege, holott igen sok oka van ez a Móricz-művet külön, a trilógia másik két részétől függetlenül olvasni. Elégséges lenne arra hivatkozni, hogy a Tündérkert és A nagy fejedelem között hat, Móricz pályája szempontjából kritikus esztendő van, s ebben a fél évtizedben az író művészetének átváltozása játszódott le, következésképpen a lehetséges differenciákkal is számolnunk kell. Igazán azonban arra kell hivatkoznunk, hogy a Tündérkert az a mű, amelyben mintegy az olvasó szeme előtt semmisül meg egy emberideál. Ha elfogadjuk azt az állítást, hogy a Légy jó mindhalálig az emberi becsületesség felett mondott gyászbeszéd, s az írónak az ember etikai mivoltába vetett hitének a megrendülését is kibeszéli, akkor a Tündérkertet nagyobb tektonikus rengésekről szóló regénynek kell tartanunk, hiszen benne Móricz művészetének eszmei alapjait látjuk megingani, és olyan sajátosságokat látunk feltűnni, amelyek pályája első szakaszában nem voltak előtérben (pl. a lelki fejlődés rajza, a konfliktus-teremtő szituációk megváltozása). A „trilógiában olvasás” éppen ezeket a jellegzetességeket teszi lehetetlenné felismerni, és homályosítja el a Tündérkert valódi karakterét, többek között azzal, hogy Báthory Gábor, a regény egyetlen és igazi hőséről a figyelem súlypontja Bethlen Gábor alakjára tevődik át. Bizonyos mértékben maga az író is hozzájárult ennek a félreértésnek a megszületéséhez, amikor az Erdély elkészülte utáni kommentárjában arról beszélt, hogy „kereste a nemzeti hőst, akiről regényt lehet írni, valakit, aki evvel a néppel nagyot tudott alkotni”, és ezt a hőst Bethlen Gáborban találta meg. Véleményünk szerint a Tündérkert közelebb áll Kosztolányi Dezsőnek Nero, a véres költő című regényéhez, mint A nagy fejedelem című Móricz-regényhez, amely folytatásának látszik. A művészi kreáció szempontjából arra figyelhetünk, hogy ebben a művében vetkezi le Móricz a személyesnek azokat a jellegzetességeit, amely művészi gondolkodását nagyjából a Sárarany tói kezdve alapvetően meghatározták. Sikerül neki idegen problémaként, modellként felfogni és tárgyalni, ami addig valóban személyes kérdése volt, és a férfi és nő konfliktusában öltött teret. Ha annyi regényével kapcsolatban az élet- rajziság mozzanatának jelenlétére gyanakodhattunk, most itt ezt feleslegesnek látszik tennünk, hiszen tetten érhetjük most azoknak az illúzióknak a pusztulását is, amelyek Móricz művészetét az 1910-es években éltették — amazzal összeforrtan. Ám még az is, ami esetleg ellentmondhatna állításunknak, az is megváltozik. A lehetséges Ady— Móricz-párhuzamot Móricz allúziónak minősíti csupán, a Janka-problémát pedig „asz- szonykérdésnek”, de a Tündérkert szövegében már nem a főhős kérdésének is! Mindez nem csupán azért látszik ilyennek, mert most történelmi regényről van szó, amelyben az író akarva-akaratlanul is arra kényszerül, hogy elidegenítse annyiszor megírt problémáját, alkalmazkodva a szükségesnek látszó történelmi kulisszákhoz, hanem azért, mert a felvetődő kérdésekhez most másként közeledik, mint tette azelőtt. Most is 68
