Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 8. szám - VALÓ VILÁG - Besenyei Szabó Pál: Kőbe vésett évek

hogy melyik munkafogást mikor, hol alkalmazzam, milyen erővel, változatossággal stb. Ha jól végeztük a dolgunkat, akkor gyakorta 10 mx1 m-es darabok is felváltak. Ezt aztán már könnyű volt méretes kövekké szétékelgetni. Fölülről csíkokra hasítottuk a követ, majd ezeket méretre szabtuk. Itt is az apró, lapos ékeket használtuk. Ide már nem kellett olyan nagy szaktudás, de azért a pontos repesztésnek megvolt a módja. Az ékek precíz beállítása határozta meg a helyes repedési irányt, és az egyenletes erősségű és ütemű ütések voltak a fontosak. így elmondani nagyon hamar megvan, de ez eltartott jó pár óráig. Nyáron 11 órakor már akkora volt a hőség, hogy abba is hagytuk a munkát. 11 órától 4 óráig pihentünk. Árnyékos helyet kerestünk, megebédeltünk, az asszonyok hozták a főtt ételt. Meg egy-két kupa bort is megittunk. Heverésztünk, aludtunk 4 óráig. Négytől folytattuk, ameddig láttunk. Volt úgy, hogy fogadásokat kötöttünk egymással: melyikünk ér ki először a rámon, vagy a megrakott lovas kocsit meg bírjuk-e mozdítani a vállunkkal, meg egyéb ilyen felesleges dolgok, amelyek csak arra voltak jók, hogy elfáradtunk. A fogadást azonban mindig megnyerte valaki, a bor meg közösen fogyott el. Ilyenkor jó volt a hangulat. Ha egy nap ötven—hatvan darab méretes követ kitermeltünk, akkor ez már nagyon jó volt. El lehet képzelni, mennyi munka volt egy házra való kő kivágásánál. Pedig egy háznyi kőnél kevesebbet egyik megrendelő sem kért. A megrendelőkkel a legidősebb társunk beszélt, kialkudta az árakat, megállapodtak, hogy mikorra tudjuk megcsinálni. A legfontosabb az volt, hogy betartsuk a szavunkat. Ha így volt, akkor elterjedt a jó hírünk, és biztosan jöttek új megrendelők is. Sőt a kuncsaftokkal a kapcsolatot később is fenntartottuk és sokszor ők szereztek nekünk vevőket. Nagyon sokan ismertek bennünket. Még távolabbi falvakból is jöttek hozzánk kőért, és mi elfuvaroztuk, vagy vagonokba raktuk a köveket. Ha mi fuvaroztunk, akkor a fuvar árát és belekalkuláltuk a kőbe. Mindig megtaláltuk a számításunkat. Általában a dupláját kerestük, mint az a paraszt, aki a szőlőbe járt napszámba. Ez igen jó jövedelem volt. Ebből olyan színvonalon tudtunk élni, mintha lett volna két hold jó fekvésű szőlőnk. Középparaszti szinten. A mi életünk, a mi munkánk elkülönült a parasztokétól. Megmondom úgy ahogy volt, többre tartottuk magunkat náluk. Mi bányászok voltunk. Kevesen csináltuk, s épp ezért meg is becsültek bennünket. Nem mulattunk együtt a parasztokkal. Sok volt az ismerős cimbora, inkább egymás pincéibe jártunk, ahol aztán éjszakába nyúló vigadalmak voltak. De reggel muszáj volt talpon lenni és ugyanúgy dolgozni, mint máskor. Persze közöttünk is voltak olyanok, akik adósságokat csináltak, a pénzt alighogy megkapták, már nem is volt az övék. Ki hogy becsülte meg magát. Sokan elittak mindent. Beszélik most is rólunk, hogy a kőbányászok mennyit isznak, ez már csak ráfogás, hol van ez már a régi időktől! Másképpen volt akkor. A magunk urai voltunk. Vasárnap és hétfőn nem dolgoztunk. Előkészítettük a szerszámainkat a heti munkára. Ez a hétfői pihenőnap volt a suszterünnep, mert a suszterok sem dolgoznak hétfőn. Hétfőn elszámoltunk egymás között, felvettük a megrendeléseket. Nyugodtak voltunk, tudtuk mennyi munkáért mennyi pénzt kapunk. Aki megmaradt ennél a munkánál, azzal jó volt együtt dolgozni. Szerettük csinálni. Lélek nélkül nem lehetett. Tudtuk, hogy csak magunkra számíthatunk, ahogy dolgozunk, úgy várhatjuk a pénzt. Ezek közül a maiak közül egyikkel sem csinálnám. Most annyival jobb, hogy nem kell kuncsaftokkal alkudozni, ez most nem a mi dolgunk. Azelőtt télen jártuk a falvakat, felvettük a rendeléseket, mindent magunk intéztünk. Mikor már megismertek bennünket, meg sem győztük, annyi követ kértek volna. Már az 1940-es évek után olyan ismeretségi körünk volt, hogy minket kerestek fel a vevők, nem kellett faluzni. Télen több időnk volt, inkább pincéket vágtunk, mert az jól jövedelmezett. Több szaktudást igényelt, de kifizetődött. Vágtam én már csigalépcsőt is a tufába, ahogy a megrendelő kérte.

63