Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - VALÓ VILÁG - Besenyei Szabó Pál: Kőbe vésett évek
ember. Büszkeséggel mesél a régi dolgokról, miszerint: a dédapám is kőbányász volt. N álunk apáról fiúra hagyományozódott ez a foglalkozás. Egyszerűen nem lehetett mást csinálni, ebből éltek a szülők, ezt a tudást adták át a gyerekeknek is. A kő ismeretét. Még suhanc gyerek voltam, mikor apám először elvitt magával dolgozni. Hajnali háromkor együtt keltünk, napközben figyeltem, hogyan dolgoznak, segítettem, amit tudtam, és amit engedtek. Néha elmagyarázták, hogy mit miért csinálnak. Ezután a nap után mindig mennem kellett. Már másnap kezembe adták a csákányt, és együtt hajtottunk. Persze nekem nagyon nehezen ment. Hosszú idő telt el, amíg megismertem a követ, rájöttem a szerszámok helyes használatára. El kellett lesnem, hogy a többiek hogyan csinálják. Tudtam, másképp nem lehet dolgozni, mert ők értették a munkát. Egy mozdulatuk sem volt felesleges. Megtanulták, hogyan kell takarékoskodni erejükkel. Néha szóltak, megmutatták, ha nem jól csináltam valamit. Eltelt jó pár hét, amikor úgy éreztem, hogy már ugyanolyan kőbányász vagyok, mint ők. Persze csak ezt hittem. Úgy gondoltam elég, hogy már megerősödtem, megszoktam a napok és a munka ritmusát, a szerszámok súlyát, s a munka alapvető fogásait. Ráállt a szervezetem, de még sokszor kellett rájönnöm, hogy a hosszú évtizedeket pár hónap alatt tapasztalatban utolérni nem lehet. Már boldogultam valahogy, bevettek maguk közé. Négyen-öten dolgoztunk együtt, rendszerint a legidősebb, legtekintélyesebb társunk irányított, szervezte a munkát, de ő is ugyanúgy dolgozott, mint mi. Kellett az öreg, mert összetartotta a fiatalokat. Nagy tapasztalattal kiválasztotta, hogy hol lehet jó követ vágni. A kő hangjáról, ahogy a csákányt belevágta, következtetett a kő keménységére. Megfigyelte a kőréteg fekvését. Ebből tudta, hogy merre húzódnak az erek. Ahol eres a kő, ott nem volt érdemes kezdeni se, mert az ér mentén szétesik a kő, semmire sem jó. Ha kiszemeltük a területet, akkor elmentünk a gazdához, vagy épp ahhoz, akié a föld volt és leszerződtünk a fejtésre. Nekünk volt működési engedélyünk, s kialkudtuk, hogy a kifejtett kövek után mennyit fizetünk a gazdának darabonként. Ez volt az adózásunk. Úgy neveztük, hogy percentet fizetünk a kőért. Kövenként mondjuk 50 fillért. Jól kellett tudni alkudni, hogy minél jobban járjunk. Általában megérte. Hajnali négykor kezdtük el a munkát. Szép sima terepet, placcot alakítottunk ki. A kívánt szélességben és hosszúságban kirámoltuk a kőtáblát. Például egy 20 m hosszú, 10 m széles és 50 cm mély árkot csákányoztunk ki. Ez volt a rámolás (tehát körberámázták, rámolták a kivágandó területet). A rámolócsákány mindkét végén hegyes, jó egy méter hosszú szerszám volt. Súlyos, hogy legyen húzása. Saját magunk edzettük csákányainkat, az ékeket általában télen, hogy nyáron mindig legyen elég jó szerszám, mert ez volt a munka alapja. Amikor aztán körberámoltuk a placcot, akkor megkezdtük az aláékelést, hogy egy nagyobb tábla kő felváljon, amit majd méretre tudunk szétütni. Az aláékelés volt a lelke a munkának. Először a kisebb ékeket lyukítottuk szorosan egymás mellé, egyenlő távolságba. Ezeket apró szapora, de egyenletes erősségű és ütemű ütésekkel vertük befelé. A kalapácsunk ötkilós „bunkó”, elég volt a saját súlyát az ékre engedni, és már az húzott is. Megérezni a munka ritmusát, ez volt a legfontosabb! Agyonütni nem lehetett, mert akkor a követ ütöttük volna agyon. Nem erőből, hanem nyugodtan, mindenki a saját ütemének megfelelően, egyenletesen dolgozott. így aztán sokáig lehetett bírni, kitartani addig, amíg a kő kitartott. Az ember egy idő után megérezte az ékek húzásáról, visszaütéséről, hangjukról, hogy elkezd repedni a kő. Most kellett a legjobban vigyázni, hogy a kisebb ékek húzását segítsük, még két-három nagyobb éket bevertünk a kisebb éksor alá. Ez megemelte a repedni, felválni induló követ. Jó füllel hallani lehetett, ahogy a megindult repedés közé a levegő sisteregve bepréselődött. Ekkor már igen gyengéden, szinte csak simogattuk az ékeket. Olyan hangot adott a felváló kőtábla, mintha sósavat öntöttünk volna rá, úgy sistergett. Sokat segített a munkában az erőn kívül a fül is. Tapasztalt füllel ritkán rontott az ember. Gondolkodni is kellett, 62
