Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - VALÓ VILÁG - Laczkó András: Az életművészet, avagy: „Krammer Józsi vagyok Bácskából”
a légió laktanyába, jött egy altiszt és elvittek oda. Ott mondták, hogy Le Force Jean- ba visznek, onnét irányítják a légionistákat. Még egy orvosi • izsga volt, alkalmas lettem. Átirányítottak Sidibe. Ott olyan szerencsém volt, hogy találkoztam Pólya Györggyel. Azt kérdezte: „hogy kerülsz ide?”. Elbeszéltem neki a történetet és mondtam, hogy semmi kedvem a légióban maradni. Röhögött! O alhadnagy volt és a hadtápnak a vezetője. Nagyon sokat keresett, mert a szállítók neki leadták a „baksist”. Azt mondta, „beteszünk a műhelybe”. Hát dolgozni itthon se szerettem, de mit volt tenni, bementem a műhelybe. A szimulánsoknak meg a maródiaknak volt egy nagy kertgazdaságuk, ott kellett dolgozni a veteményesben, meg pumpákat javítottunk. Én szakértőnek adtam ki magamat, persze sose bontottam szét még pumpát. Azért szépen megvoltam, mert elég korruptak voltak az altisztek. A boromat nekik adtam, a cigarettámat ugyancsak, így szépen megvoltam. Hat hónap telt el. Egyszer jött aztán Sidibe az Amar cirkusz (az Amar fivéreké volt). Elmentem a cirkuszba és halálosan beleszerettem a kötéltáncosnőbe. Esmeralda volt a művészneve, nagyon szép lány volt (a fényképe még megvan). Előadás után odaléptem a művészbejáróhoz és vártam. Kijött a kardnyelővel és azt kiabálta: „mondtam már, hogy inkább az utolsó légionistával, mint teveled, hagyjál békén!!” Odamentem köszöntöttem és bemutatkoztam; én vagyok az utolsó légionista. Erre ő „mit csináljak veled, katona vagy?” „Meguntam — válaszoltam —, el szeretnék menni innen!” De csak útlevéllel vettek föl munkára. Mondtam, hogy van nekem útlevelem. Elmentem a Zsarkóhoz, egy magyar puskaműveshez Sidibe és ott felvettem a civilruhát. Hajnalban már segítettem bontani a cirkuszt. Utána Klemcenbe mentünk, az volt az utolsó algériai állomás. Ott nekem lovakat kellett pucolni, a cimborámnak tigriseket. Az apja is a cirkusznál a zenekarban dolgozott, de őt a tigris fölfalta. Ez engem egy kicsit megrázott, örültem, hogy a ló csak rúg, de nem eszi meg az embert. Viharos volt a tenger a hajóút alatt, amíg Barcelonába értek. Ott nagy előadást hirdettek. Özönlött a közönség. Egyszer látja, hogy az előadás után jön a bohóc és egy nagy csokrot ad át Esmeraldának. Ugyanebben a pillanatban egy kecskeszakáilú úr elkezdett tapsolni. Másnap ugyanez megismétlődik. Krammer szavai: „Esmeralda te megcsalsz engem!” A válasz: „énnekem a művészi hivatásom megköveteli azt, hogy foglalkozzam ilyen arisztokratákkal!” Mindjárt gondolta, hogy itt levitézlett. Otthagyta a cirkuszt. Elindult Madrid irányába. — Hogy Barcelonából Madridba érjek, 9 óra kell az expresszvonaton, ezt nem győztem kivárni, így elindultam gyalog és 30 nap alatt ott voltam. Bementem a csavargók közé, találkoztam egy spanyol gyerekkel, öt nyelven beszélt, papi szemináriumba járt, de kidobták, mert nagyon szerette a nőket és az italt. Azt mondta egyszer: megunta ezt az ételt,itt hetente csak egyszer van hús, inkább elmegyünk a szentföldre. Kérdeztem: mit csináljak én a szentföldön? Majd meglátod! Másnap hozott egy csuklyát, megkötötte lánccal a kezemet, egy kereplőt adott és kiabált: „utat a vezeklőnek, utat a vezeklőnek!” Mindjárt körülállták, hogy mit csinálhatott ez, hogy vezekelnie kell. Az adományokból gyűltek a pezeták. Á hívők azt mondták, hogy égessünk gyertyát az üdvösségükért, hogy felszabaduljanak. Ez Pedrónak nem tetszett: „nem fogadok nektek társszekeret, én a becsületszavamra mondom, hogy elégetem a lelketek üdvösségéért a gyertyát, csak adjátok ide a pezetát!” Sok helyre bementünk klastromokba, papokhoz, arisztokratákhoz. Beszéltek hozzám. Ott már levettem a csuklyát. Azt mondták, milyen jámbor kinézése van, hogy lehetett olyan nagy bűnt elkövetni, hogy csak a szentsírnál oldozzák föl miatta. Elmentünk a határig, összeszedtünk háromezer pezetát. Akkor elváltam a Pedrótól. Én mentem végig a Riviérán, ő pedig más irányba tovább. 52
