Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - VALÓ VILÁG - Laczkó András: Az életművészet, avagy: „Krammer Józsi vagyok Bácskából”
szidni a papokat. Opportunizmusnak nevezik az ilyesmit, de próbáljon valaki világkörüli útra menni és ne legyen megalkuvó. Berlinben elment a Weiss csárdába. A Weiss rendes ember volt és sokra becsülte, mert Krammer a főzeléket feltét nélkül kérte, és előre közölte: „Weiss bácsi, nem tudok fizetni”. Weiss kérdezte a foglalkozását, „csavargó” mondta. Tetszett a tulajdonosnak: ez nagyon jó dolog. Mert idajöttek bárók, arisztokraták, pezsgőt is rendeltek és adósok maradtak. Krammer Józsi viszont soha. Weissnél olvasta a Pesti Hírlap egyik kritikáját, hogy megjelent Mentsétek meg lelkeinket című könyv. — Én is írtam verseket. A Major Máténak megmutattam az egyiket, amelyiknek ilyen részletére emlékszem: „szívem izzik kohón, kacagsz rajtam bohón”. Kérdezem, jó ez a vers? „Kitűnő”; mondta Major, de sunyin mosolygott. Hova küldjem be? A „Színházi Élet”-nek! Beküldtem. Akkor Farkas Imre volt a kritikus és a levelező rovat vezetője, a választ rigmusban küldte: „Ifjú titán — Baja! Hagyja rögtön abba.” így aztán lemondtam a verselésről, pedig volt már egy csomó Berlinben. Aztán olvastam, hogy megjelent a könyv és nagyon pesszimista az írója. „Weiss bácsi — mondom, — van egy tervem; Az Est lapokhoz írunk, küldjenek három könyvet, hitelezi még?” Azt mondja, rendben van! Négy nap múlva ott volt a válasz, elküldték a három könyvet. Gondolkodtam, ki van ott magyar, aki a segítségemre tud lenni? Ott volt először Eszterházy Ágnes. Kitéptem a könyvből az első lapot, mert álnéven jelent meg, gondoltam a szerző; Kürt én leszek. Kinyomtattam a nyomdában, hogy a mesék királykisasszonyát sosem felejtem el. Prológust szerkesztettem: „ne maradjak lelked leikébe kormos üszők, égő fáklya, hívó kürt maradjak és én hívjalak utoljára, ha új jogom lesz újból élni, új jogom lesz ébredni veled, hívó szavamra indult elébem, mert legjobban én szerettelek, a mesék királykisasszonya, stb ...” Beköttettem szép fekete-arany betűkkel. Elmegyek Eszterházy Ágneshez, hogy mély hódolattal átadjam neki, de rögtön kidobott. Szóval melléfogtam. Kellett újra húsz márka kiadás. Kitéptem ezt a lapot és Alpár Gittának írtam: a „mesék királykisasszonyának mély hódolattal ajánlja a szerző”. Elvittem hozzá. Kijött egy szép szőke szobalány és azt mondta, nem fogad senkit a művésznő. De egyszer csak megjelent pongyolában Alpár Gitta. Azt mondta: „Mit akarasz? Kerülj beljebb!” Mély hódolattal egy pukkedlit csináltam és átadtam neki a könyvet. „Hát ez meg micsoda dolog?” — kérdezte. Beleolvasott, s azt mondta: „a költők éhesek szoktak lenni.” Szólt a szobalánynak, aki gurulós kocsin behozott egy csomó szendvicset, teát, meg apró mignonokat. Kérdezett Alpár Gitta: „miben lehetek a segítségedre, költő barátom?” „Állást szeretnék” — mondom. Mire ő: „Vesztett háború után most elég nehéz, én nem tudok neked semmit ajánlani. Ellenben írok az UFÁ-nak, ott a Glück úr a személyzetis, majd talál valami állást, hogy meg tudj élni.” Gondoltam, itt szerelemről már nem lehet szó, nem is erőltettem magamat. Elment Badersbergbe, és megkereste a Glück urat. Aki egy máramarosi zsidó volt, nagyon rendes ember, tudott magyarul. így beszélt: „moga mit akarsza itten?” Elmondta. Mire Glück válasza: „No moga fölakassza magát!” Krammer Józsi fiatalember volt, nem akart meghalni. Glück sem úgy gondolta. »Most kihoznánk a Metropolist. A Metropolis egy jó darab, de nekünk mindenhez reklám kell. Most kimegy Tiergartenba, s ott kap egy „falazót”. A kötél a nadrág alatt a talpon lesz végighúzva. A többit majd elmagyarázzák.« Ott festékkel a nyakán háromszor végighúztak egy- egy stráfot, majd a „falazó” elkezdett kiabálni — amikor Krammer már hintázott. Jöttek a járókelők és levágták a kötelet. Mesterséges légzést kapott, a mentők bevitték. Rögtön megjelent a cikk az újságban; „a Metropolist meglátta egy dúsgazdag 50
