Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - VALÓ VILÁG - Pavlovits Miklós: „Hol körbe folyik a Styx vize hétszer...” (Jegyzetek a hévízről)
azokból a bizonyos homoklencsékből kiürül a víz, akkor mód sincsen arra, hogy a hőt kicsalogassuk a föld mélyéből. Aki tehát ma termálkutat fúrat, azon kellene elgondolkoznia; vajon hány évig kapja majd számolatlanul és ingyen a forró vizet a földből? Mi lesz majd, ha nem kapja? Nincs-e valami olyan megoldás, amely megnöveli egy-egy kút várható élettartalmát? És ha van, akkor annak többlet beruházási költségei gazdaságosnak ígérkeznek annak ellenében, hogy harminc—negyven év múlva is lesz meleg vize? Netán örökké ... Akik nem ilyen lovat akartak Az utólagos bölcsesség keserű rezignáltságát, vagy mondhatnánk kiábrándultságát már leolvashatjuk néhány szakember arcáról, ha e téma szóba kerül. így például Szili Antaléról, a szegedi Móra Termelőszövetkezet elnökéről. A tsz birtokában a Dél- Alföld első, mezőgazdasági hasznosítás céljára létesített kútja üzemel. A város határában fölépített csirkekeltetőjüket ma is a jó másfél évtizede fúrt termálkút látja el energiával. Azaz csak látná el, mert a földből kinyerhető forró víz egyre kevesebb és mind drágább. Az első évben, 1964-ben, a kútból percenként 1400 liter, 86 Celsius-fokú forró víz tört fel a saját energiájával. A bő és ingyenes hő hasznosítására egy komplex „baromfiüzemet” építettek föl. Broiler telepet, tízezer darabos szülőpártörzset állítottak be, és egy évi hárommilliós kapacitású keltetőt létesítettek. Az energia állandó, téli-nyári hasznosítását jól megoldották. Az elfolyó víz hőmérséklete 45 fok volt, s a szövetkezetiek úgy gondolták, még ebből is kell, célszerű hasznot húzni. Ezért egy hajtatótelep építését is tervezték — ám egyszer .csak a feltörő víz mennyisége rohamosan csökkenni kezdett, mígnem 1980 karácsonyán egyik pillanatról a másikra, a kút egyetlen csepp vizet sem adott. A pánik — ezt mondani sem kell — nagy volt, hiszen ha 24 óra alatt meg nem oldják a telep fűtését, több millió forintos káruk keletkezett volna. A katasztrófát sikerült ugyan elhárítani, de a kút betegsége gyógyíthatatlannak bizonyult. A rátelepített kompresszor ma még szorgalmas kerepeléssel szívja föl a vizet, de ez nem több 300 liternél percenként, és a hőmérséklete is alacsonyabb a réginél. És mivel az ötödére csökkent energiaszolgáltatás természetszerűen nem fedezi a nagy étvágyú telep szükségletét, a gazdaságnak nagyteljesítményű hőlégbefúvókat kellett vásárolnia, s működtetésükhöz a mind drágább olajat. A szövetkezet elnöke érthető módon pesszimista a termálenergia hasznosításának jövőjét illetően. Joggal kesereg: az évi ötvenmillió forintnyi termelési értékből mind kevesebb a hasznuk. Nem is titkolja: nem ilyen lovat akartak. Szeged környékén különben nem ő az egyetlen, aki átélte egy termálkút kiapadását azon a karácsonyon. Hasonló élményben volt része a városgazdálkodási vállalat távhőszolgáltatási főosztályvezetőjének — pedig az ő kútja a Tisza túlpartján, csaknem tíz kilométeres távolságban található. De emitt sem kis tétről: lakások fűtéséről volt szó. Szegeden ugyanis — tán Európában elsőként — lakótelepi fűtésre fogták a termálener- giát. Az 1962-ben Újszegeden fúrt kút hatszáz lakásba juttatott meleget, a konyhákba és a fürdőszobákba pedig meleg vizet. A mélyből feltörő vizet egy hatalmas, földdel betakart tartályba vezették, amelyben kivált a homok, a kísérő gáz. Az innen továbbszivattyúzott forró víz előbb négyszáz, majd kétszáz lakás fűtőtesteit melegítette át, majd egy úgynevezett hőkicserélőn átvezetve a használati meleg vizet fűtötte fel fürdésre és mosogatáshoz. Az innen távozó, 45
