Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Ördögh Szilveszter: Korai testamentum (elbeszélés)
(Item) Ne! Mégse higgyetek nekem! Farizeus vagyok: tudom, ezt is túlélem, meghazudtolván igaz kínjaimat. (Item) Talán ez mégis megmarad. Ez a szilánknyi emlék. Ez a csillanó porszem-én. Ez a négy milliárdnyi zilált, zavaros világ. Ez az elhangzó csönd. Ez az elhangzott kiáltás. (Item) Az okokat kérditek, szajkózzátok: miért?! Hiszen én faggatás nélkül is mondanám, csak az okokat sorolnám, hogy tudjam, hogy tudjátok, hogy tudhassuk: mi volt a bűn, a rossz, a magunk-vétke, és hogy miként tovább, hogy ne így tovább! Hiszen én faggatás nélkül is mondanám, ha tudnám! (Item) Délután, forróság, az árnyék is elalél, a levegő mozdulatlan tömbbé dagad. Most nem gyötör a fehérbe vakuló égbolt végtelensége, nem bánt, hogy ostobán és menthetetlenül — bár locsolják egész nap — sárgává perzselődik a fű. Agyamban téli medveálmot sziesztáznak a gondolatok, minden a moccanthatatlanságig egyszerűsödött. A záporesély mára harminc százalék — tehát hetven százalék, hogy mégsem lesz, s bizonyára győz majd az erőfölény. Hajgyökereimbe bújnak haláluk félve érzéseim — nem izgatják a kezem, az arcom, a szemem. Bőröm hűs víz símogatását falja közömbösen — hálát sem rebbenve. Mondom: délután van, fél öt, híreket mondanak, s hihetetlennek tűnik, hogy történik valahol valami. (Item) Most megint érzed: már pollen vagy, kövér, izzadságos szelekbe ragadt csöpp virágpor-szemcse, és nem tudod: vajon fáradó földön pihegsz-e,vagy hasztalan fönn- akadtan kivágott fenyőfák gyantabogán, vagy zuzmót is riasztó kőcsipkén, esetleg fokára tűzött láthatatlan csillámnak a délutáni verőfény, s most tücsökként lidércezik veled a fonnyadt-csillagos éjszaka, vagy sátáni véletlenül szürke, megtermékenyíthe- tetlen por közé vegyültél, s most itt heversz alul, a nappalok és éjszakák kifényesedett talpa alatt — vagy a mélykék űr vonz fájdalommentes mágnesével fölfele . . . Pedig most megint úgy érzed, hogy pollen vagy, mikroszkóp alatti tündérvilág, benned egy egész Orbis Pictus, számlálhatatlan szín és illat, jövendő gyökerek esetlenül kapaszkodó hajszálbajszai, jövendő szárak sót és vizet hangtalan szállító, megnyúlt sejtjei, jövendő levelek fonákon duzzadó erezete, jövendő virágok citromos illata — s bennük a téged soha nem feledhető fiúporzók ... Szendergő atomjaid fölálmodják a múltat: porzótestvéreidet keresed, bibeasszonyodat, volt szirmok elremegett illatát... Anyád mézessé mérgeződő, lehullott gyümölcs, apád horkoló-nyöszörgő kitinkéreg, porzótestvéreidet a szél szerteszitálta, bibeasszonyodat méhecskék őrzik és vad-darazsak lesik messziről termő-gömbölyödését. A volt szirmok illatát pedig hiába szimatolod. Csupán önmagad vélt illata kábít még: elképzeled csodaszíneidet, s úgy tudod: varázséletet cipelsz kősziklaként pille-tarisznyádban. Ezt elgondolod —s megfinomodott ujjaidon szétmaszatolod önmagad. Legyintenél, de nem legyintesz, mosolyognál, de nem mosolyogsz. Még úgy akarod hinni: pedig pollen vagy, léleknyit szikrázó virágpor-szemcse, s hogy hatalmad hatalmas, birodalmad beláthatatlan ... De nem bizonygatod már magadnak sem: hogy a kéreg is, az aszalódott, ráncos gyümölcs is, az enyészetbe temetett gyökér is mind-mind virág volt egykor, színekkel és illatokkal áldott — s hogy egyszer s mindörökre majd vágyott színeid és illataid pergamensziromba dermednek, varázsos létet rejtő porzóid lényegüket veszítve semmivé zsugorodnak, s hogy bibeasszonyod húsos fiat szül, kiben maggá hal új életre, és ez így megy tovább — amíg téged is kéregbe nem taszít az idő: rőt, töpörödött, virágod színeit álmodó levélbe — melyet a renyhe szellő is hullásba 38
