Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Ördögh Szilveszter: Korai testamentum (elbeszélés)
fojt —, majd végül kétségbeesetten már a vak gyökérbe menekülsz, és élettelen anyagot zabálsz révülten, remélve: még te is élsz! Pedig tudod majd: fölötted dölyfösen szeretkeznek az új virágok, és veled — miért is — rég nem gondolnak. S ekkor: utolsó erőfeszítéseddel bosszulsz! Elsorvadsz gyökérként, s elképzeled a létből távozóban: hogy ezzel őket — a virágokat — is megölted! Hogy haláloddal hullik majd szirom, és semmibe foszlik az illat! És tudod: csak te haltál meg magadnak, mert a szellő már elszaladt a virágok porával ... (Item) Ezt a leírhatatlant, ezt a zűrzavaros csöndet, ezt az égbe nyúló törpeséget, képzeleted vértelen pipacsát, szikporba gyökerező hangjaidat, ezt a leírhatatlant akarod újra csak leírni! Ahogy az álom valóságot dédelget, s ahogy a valóság álmodott önmagát csúfítja fölismerhetetlenné. Ahogy ültödbe kuporogva elröpülsz, s ahogy röpülvén nevetségessé törpülsz. Ahogy a szavaknak csak a dallamát hallod, s ahogy a dallamok közömbös svábbogarakká idétlenülnek. Megint csak ezt a leírhatatlant kínzód leírhatóvá! S egy pillanat némaság után már nem tudod: melyik az igazibb életed, s ha együtt a kettő élteti léted, akkor vajon tovább görgetheted-e porszemnyi terhed istenátkú Sziszifuszként, immár mindörökre szétválaszthatatlanul azt, ami te vagy s voltál — mielőtt a bizonyíthatatlan istenek kertjébe kódorogtál, nem tudva, hogy az már nem a tiéd?! Pedig tudod: istenek, ha vannak, sincsenek — s vannak, ha nincsenek is. És tudod még: Sziszifuszi is csak megnyugodni nem bíró lelke s bölcs cinizmusra képtelen elméje átkozta meg! (Item) Záporral búcsúzom. Míg jelen vagyok: izzanak arcok, szemek szárazon égnek, kezem érintése kézen is szikrát vet. Míg jelen vagyok: én is égek, s lángjaim alattomosak — arcomat hüllővé meresztik, szavaim pedig üszkös gerendacsonkok. S hogy elfordulok, hogy nem szólalok — lángjaim agyam kínozzák, s idegrostjaim csöndesen fölparázslanak. De mindebből nem látni semmit. Koponyám belső falára virágzik a poklos veríték. Csak akkor riadok, amikor látom: köröttem rémült kánikula, a levegő szippanthatatlan pára-kristályzás, a szem könnyet forralna, s a hangok gőzbe fulladnak. Ezért, mert tudom, tüzem nem Prométheuszé, csak a sivatagot elárasztó Napé -— muszáj kioltatnom. Hogy iszkoljon arcotokról lángom pusztító gyöngyözése, hogy szemetek ismét harmattal lélegezzen, hogy a kéz olyan lehessen kezeteknek, akár a kedves víz. Most olyan jó látnom: már langyos tócsákban enyészem. Szinte hallom a füvet: örömében sirdogál. (Item) Miért van az, hogy szerelem szerelmet űz — és szerelem szerelmet közönybe dögleszt? Soha nem akarlak elveszíteni — hát féllek magamnak megtalálni. Az agyam ólom — kelyhe ón. Kemény, néma súly. S egyre lejjebb süllyed ... (Item) Fiaimnak — már tudom — gőg és hazugság nélkül hagyhatom örökül: szövetbe takarhatatlan idegrostjaimat, koponyám meszes falát repesztő virággyom- agyamat, döntésben tétova gesztusaimat, képzelődésem Don Quijote-jelmezét, és a kielégíthetetlen szomjat-éhséget mennyországos öröm után. Hagyom továbbá szürkeségbe virágzó nevem s némi ingóságom. Rájuk testálom még a Szfinx kőcsöndjében rejtőző Oidipusz-i emlékem. (Item) Szüleim házát elhagytam, hogy szülőim megöljem. Szerelmessé lettem, hogy a szerelmet megöljem. Gyermeket nemzettem, hogy ártatlan gyilkos magamat ősül hagyhassam valakire. Királlyá lettem, hogy egy népnek fészket s hitet adjak. Ők most úgy gondolják: csak háborút és rontást hoztam rájuk. Hogy mindig csak jót és szépet akartam — 39
