Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (regényrészlet)
mint az embereknek. Azok aztán szívesen látogatták a kukoricatáblákat, főleg az erdőhöz közelieket. A saját földjén pedig az állított nekik csapdát, aki akart. Bár édesapám soha ne állított volna — nem szerettem a vadhúst egyáltalán. Az én számnak úgy éreztem, a vadhústól mindjárt halálszaga lett. Hogy miért? Magam sem tudtam. Talán mert az elfogott állatok olyan nagyon szerettek volna a fogságból szabadulni! Egészen másképpen néztek, mozogtak, ijedeztek, mint a háziállatok. Nem értettem, ahogy édesapámék miért nem látják ezt. Mindig csak arra gondoltam: én is így bámulnék mindenkire, ha idegenbe kerülnék, ha innen elszakadnék. Erről a bolondos képzelődésről régen leszoktam, de vadhúst, ha csak elkerülhetem, nem fogyasztok mégse. Mint ahogyan az Elvira névvel se kívánkozom találkozni még egyszer az életben. A tanító úr látogatása elég nagy mellényt szabott rám, kivált, amikor az osztály előtt is megemlítette a mértékváltás gyakorlásakor, hogy igen nagy kár értem, ha megmaradok a faluban. Mi kell más a gyerek fejének? Ennyi elég ahhoz, hogy mindjárt föl- fuvalkodjék, különösen ha a többiek irigykednek rá. Mert ekkor már az a leány is csak fölfigyelt néhány percre, engem meg azonmód elfutott a láng, úgy sütött, mintha a nyitott kemence szája előtt állnék, pedig belülről égetett az, nem kívülről. Nem tudtam hová tenni magam, úgy odáig voltam mán. Hiszen mindig magam előtt láttam, egész nap /alóságosan, éjjel meg álmomban, ha olyan jókedve volt a jó Istennek, s álmaimban is ^lémbocsátotta. Hű, de alig akaródzott énnekem fölkelni ilyenkor! Ha meg nem tudtam cönnyen elaludni, egyre terveket szőttem, hogyan szólítsam, miként kerüljek a köze- ébe, mert hát lehetetlen az, hogy ő ne érezné meg az én iszonytató vonzódásom irán- :a. Ezerféle tervem volt, végrehajtani azonban egyet se tudtam, ha arra került a sor. Megszokták már a többiek őt, nem volt annyira új, hogy mindenki szemmel tartotta rolna folytonosan. Elképzeltem, hogy elszaladok mellette, s a kötője masniját meg- lúzom, hadd oldódjék ki. Én még a szeme haragos villanására is kíváncsi voltam már. te árokcicát játszanak, arra is kész volt a tervem. Odakucorodom az árokpart szélére hol ő ugrik át, teszem, mintha elestem volna, ugyan rámugrik-e, vagy elfehéredik? 1it látok az arcán? Látok-e valamit? Vagy amikor csendesen megáll valamelyik fa alatt, damegyek, megkérdezem, nem szeretne-e szép, folyami pontyot fogni, mert én meg- anítanám. Annyi lett az egészből, hogy amikor fogócskázott és mellettem szaladt el, kitettem karom, mintha az üldözőjének akarnék segíteni, s elfogtam. El se engedtem hamarjá- an, pedig ütött-karmolt, ahol ért, mégis olyan boldog voltam, mint még soha az életen. Mikor azután az összekulcsolt ujjaim nagy nehezen szétváltak és ő kiszabadult, illogott a szeme, ahogy rámtekintett. — Coki paraszt! — kiabálta. — Egy büdös parasztkölyök se merjen hozzám nyúlni bben az életben, mert leköpöm! Micsoda? Mit mond a kisasszony? Hirtelen felködlött emlékezetemben egy és más, amiket otthon fél füllel az urakról illottam, no meg azokról, akik így-úgy belőlük éltek. Kihúztam magam. — Gazda fia vagyon én! — mondtam elfehéredve. — Azé is maradsz! Micsoda méltóság! Tanulni sem engednek az okos szüleid... iszönd meg nekik szépen. Hogy paraszt maradhatsz, csak azt. Erre a gyerekek mind körénk sereglettek. Olyan szoros gyűrűbe fogtak be kettőn- :t, hogy attól tartottam, megfulladok a szégyentől, a megaláztatástól, no meg levegőt alig kaptam. Léptem egyet s elkaptam a két vállát keményen. — Ki mondta ezt tenéked, hallod-e? — sziszegtem bele az arcába de olyan indulattal, int aki ölni készül. 31
