Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (regényrészlet)

— Semmi közöd hozzá — szeppent meg. Biztosan a plébános úrnál tárgyalt ki a tanító úr engem, no meg a szüléimét, hogy miféle földhözragadt parasztok vagyunk. — Semmi? Hát jó. De én egyet mondok: az én anyám nem cselédje ám senki ember­fiának! Nem volt az, nem is lesz... mindünk a maga ura marad halálig. Eszembe jutott öregszülém, meg az ő cselédsorban töltött fiatalsága, s már csak attól rettegtem, hogy ezt most mindjárt fölhányja itt nekem valaki. De a gyerekek makacsul álltak egy helyben, makacsul hallgattak. Akkor tapasztaltam először, hogy a paraszt a paraszttal mégicsak összefog az urizáló senkiháziak, de az urak ellenében is. Azon a napon minden összefolyt a szemeim előtt, alig bírtam a helyemen ülni,fi­gyelni meg teljesen képtelenné váltam. A tanító úr észrevette, hogy valami nincs rend­jén velem, s nyilván arra gyanakodott, hogy odahaza lehet valami baj, elküldött, ne búslakodjak az iskolában. Elvánszorogtam hazáig, leültem a kiskapu küszöbére, ott darvadoztam azután soká­ig. Mintha gyomrom, mellem belülről hasogatták volna, az én kínom akkora volt. A fogam is vacogott belé. Ha én azt a leányt egyedül elkapom valahol, tán megfojtom. Dehogy nézett az rám jó szívvel valaha is, dehogy. Keresztülnéz az énrajtam, mint a légypiszkos ablaküvegen. Gondolhattam volna a magam eszétől is, hogy az ilyen loknis hajú, selyembugyogós, lakktopánkás kisleányokat nem Sebestyén Marciknak nevelik az anyjuk. Ezeknek tán már a pólyában is megsúgják, kifélénél, mifélénél kezdődik az ember, akire egyszer majd a szemük rávethetik. Hazudnak hát a tündérmesék, de még a bölcs királyokról írottak is, nincs a valóságban szegény legény, kit a szerencséje, ügyessége, bátorsága királykisasszony kezére méltóvá tehetne, nincs széppé varázsolható elátkozott király­fi ezen a világon. Kevés vagyok én csak őneki is, hiába. Hamis minden kitalált történet, csak a nóta igaz, amikor azt mondja: Ha énnékem száz aranyam volna, ki hozzám járt, rég az enyém volna. De mivelhogy szegény vagyok Száz aranyam nincsen, juss kell nékem, nem boldogság áldjon meg a magas isten! Mindhiába keserítettem s mindhiába vigasztaltam magam. Hol a hideg, hol a forrósé; öntött el, három napon át le se engedett lépni édesanyám az ággyá varázsolt puha kényelmes díványról. De az olyan mindegy volt énnekem — nem hagyott el a fájdalor sokáig. Akkortájt úgy véltem, nem hagy el soha. FOLYÓIRATUNK SZERKESZTÉSÉBEN KÖZREMŰKÖDNEK BODOR JENŐ BUDA FERENC (főmunkatárs) GOÓR IMRE KOVÁCS ISTVÁN MAJOR IMRE SÜMEGI GYÖRGY PINTÉR LAJOS ZÁM TIBOR 32

Next

/
Oldalképek
Tartalom