Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (regényrészlet)

A szobában aztán megállóit a csend, mintha sűrű, hideg levegő dermesztett volna bennünket a télre visszaemlékezni. Kerültük egymás tekintetét, én az enyémet lesütöttem, tán fejem is lehorgasztottam, s még annak se tudtam örülni, amit a tanító úr mondott. Hogy tán a legjobb tanítványa volnék.

Jó ideig meg bírtam magam tartóztatni, de amikor elkezdtem izegni-mozogni, apám konok fekete nézése megfogott.

— Már én téged sehová nem eresztelek e szülői háztól, gyerek. Érted-e?

— Értem — mondtam ijedten.

— Ne próbálj énnekem ebben a dologban se a tanító úrral, se öreganyáddal trafikál- ni.

— Velem? — engedett el hirtelen szegény.

— Azért mondom füle hallatára, hogy ez magának is szóljon.

— Kár volt lakatot nem veretned a számra már régen, ha ilyen asszonynak tartasz

— Ugyan, Márton! Édesanyám soha...

De már az ajtót nyitotta öregszülém.

— Isten áldja — mondta csendesen, s elsietett. Tán meg se kóstolta a süteményt amit pedig ő készített.

— Most boldogabb? — nézett édesapámra anyám igen szigorúan.

Már nekem jobb lesz odakint, gondoltam, s magukra hagytam őket. Eddig fülen hallatára össze nem szólalkoztak, most meg ennyiért! Nem értettem a haragot se, : félelmet se, de egyáltalán. Az ellenem való haragot meg kiváltképpen. Biztosan csal tréfált a tanító úr — vagy pedig rossz helyen kopogtatott.

A közeli napokban előkerült még a dolog, főleg vacsoraidőben. De hogy én elmenjel valahová a sok, fekete zsíros földet itthagyni, no meg az édesapámat, hogy ne legyen aki akár betegségében vagy öregségében mellette álljon és meggyámolítsa, tőle a föld del birkózás minden csínját-bínját megtanulja, s ahelyett tanítónak vagy papnak képez tesse ki magát, ez már teljes képtelenségnek tetszett énelőttem is. Mert láttam jól boldogabb és szabadabb az az ember, akit semmiféle hivatal nem köt, aki a maga ur; maga gazdája.

Öregszülém pedigsehogyanse vélekedett,kérdeztem pedig. Azután hamarjában mej engesztelte őt édesapám. Kár volt bántania azt a jó lelket. Még én is mondtam nek hogy föld alá nem bújhat szegény, ha már él, nem tett az elibénk egy szalmaszálat s keresztbe soha. Pedig nemigen szerették a szüleim, ha én bármi dolgukról vélemén) mondtam, de most csak egy barackot nyomott édesanyám a fejemre, s ezzel megvolt helyreigazítás. Élhettem belé a világba békességben, mint eddig.

Ólyan igazi nagy lelki békém így se volt nekem. A tanító úr néha-néha igencsak szén rehányóan nézett — álltam. Sajnáltam őt, mert mindenkinek a maga elképzelése becses, abban pedig ő már megcsalatkozott. Egy-egy jól számoló, ügyesen fogalmaz gyerekre olykor ráfeledkezett a tekintete, figyelte, mintha méregetné. Pedig a r falunkban a földet senki föl nem cserélné a hivatallal — láthatta maga is.

Mihozzánk mindig idegenből származott a pap, a tanító — de még a szatócs és kocsmárosv is. A sánta Kovácson kívül nem létezett helybéli a faluban, aki ne a földb élt volna. Nem lakott a környéken uraság, nem volt itt se kastély, se nemesi udvarhá csupa szabad parasztemberé volt a határ. Csak a szilasi erdő volt az érseké, az is inkát a vad, mint a fák miatt. Úgy hívtuk: vadaskert. Jókora kert volt, én ugyan még nem já tam meg, nem is volt tanácsos. Egy vadőrt tartott az egyház, az kint lakott az erdőbe így azután soha nem lehetett tudni, mikor alszik, mikor csőszködik, s a betolakod' jogában állott megsörétezni, lett légyen az bárki.

Vadhúshoz azonban mégis hozzájutottunk, mert az állatoknak nem lehet parancsoli

30