Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (regényrészlet)
— Nem? Az utóbbi hetekben elég sokat beszéltem nektek arról az iskolában. Hijnye, hát nem megfogott? Mert én mostanában, ha papolásra került a sor, igencsak elengedtem magam. Nem érdekelt engem, csak Elvira, felőle ábrándoztam én, mint ahogyan miatta tanultam olyan veszettül, mert szégyenben maradni nem akartam. Hát most hogyan vágjam ki magam? — Egyiket se láttam még, se kívülről, se belülről. A tanító úr hosszan, szomorúan nézett. — Nem baj, fiam. Majd még beszélgetünk erről — szólott csöndesen, fölállt, elbúcsúzott a szüleimtől s öreganyámtól. De ő már nem kísérte ki, hát kérdezősködtem, nogy s mint volt. — Ugyan gyermekem. Látod, apádék nem akarják! — Hát öregszülém? — Nekem itt hallgass a nevem, érted-e? Azért vagyunk mi ilyen békességben együtt, nert mindig is ehhez tartottam magam. Majd apádék elmondják, ha úgy látják jónak — intett le keményen, ahogyan velem beszélni soha nem szokott. Maga is megbánta tán, mert mindjárt kínálgatni kezdett a süteménnyel, s terelt át naga előtt a köznaplós szobánkba. Azt akkor még kemencével fűtöttük, odavaskarod- am hát a padkára. Langyos volt a hátamnak a búbos, pedig aznap már csak a gizt-gazt :gette el benne édesapám. Csukódott az utcaajtó, jöttek befelé ők is, de a tornácon megálltak. Öreganyám zonnyomban elkezdett beszélni, már nem tudom miről, igaz, akkor se tudtam. Ilyen olt ő mindig, nem átallotta se a pusmogást, se a hallgatózást. Ma már igencsak meg udnám ezt a tulajdonságát becsülni. Azután bejöttek mind a ketten, szokott vasárnapi helyükre, a díványra ültek. Igen zép dívány volt az, plüss a huzata, s előtte az asztalon, kétoldalt a két bevetett ágyon gyanolyan sötét plüssből való a terítő. Aztán már csak három szék volt a szobában, zépen az asztal körül, anyám ágya végénél a kemence a padkával, az ajtó mellett a agy falióra, apám ágya végénél a láda, benne gyakrabban használt ruháink. Ennyi volt z egész, merthogy én a padkán aludtam, mióta kinőttem édesanyám mellől. Rá akartak eszélni a díványra, csakhogy emitt a kemence melegített, azt pedig szépséggel pótolni ehogyis lehetett. — Élfele készülsz mitőlünk? — kérdezte egyszer csak édesapám. — Én ugyan nem — erőlködtem, s mintha a vér a fejembe tódult volna. — Láttam én mindjárt, hogy a tanító úr igazat beszél — mondta édesanyám. — Nem ggatta ki a gyereket ezidáig... Akkor édesapám megint énhozzám fordult. — Mit mesélt a tanítótok a városi iskoláról? — Énnekem semmit. — Igazat mondj, gyerek! — Lehet, hogy mesélt. .. csak nem figyeltem. — Nem figyeltél? — Hallgattam. — Azt mondja, te vagy a legjobb tanulója! Hogy- 3gy nem figyeltél? Mellettem ült öregszülém, s átfogta a vállamat. — Nem lát a szemétől a gazda, ügyi? Olyan a színe a gyereknek ezen a tavaszon, int egy sápkórosé! Hamar elfárad. — Anyámhoz fordult: — Te se látod, édes lányom? zenkor hiányzik a zöldféle... nektek meg talán már almátok sincsen! — Nincs. — No, ugye. Átjössz hozzám, s adok én neked. .. azt is, befőttet is, aszalt gyümöl- öt... mézet. Jó lesz-e? Erre már közelebb bújtam hozzá. 29
