Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (regényrészlet)

kellett, azután édesanyám kiparancsolt játszani azzal, hogy a közelben maradjak. Már ha a tanító úr nem lett volna itt, ezt úgy mondta vón édesanyám, hogy el ne bitangoljak. Csakhogy ő is megilletődött, vettem észre. Csak öregszülém nem — látott ő már különbeket az életben —, minden újdonságra, hírre, látogatóra ezt vetette oda, különösen pedig a pletykára. Legjobban azért haragudott, így aztán a falubéliekről én már lassan többet tudtam, mint ő. Hanem hogy a különbet látás mit jelent, egyszer csak elárulja. Még akkor is, ha semmit.

Most azonban már nem szemléltem se kertet, se az ég felhőit olyan gondtalanul, mint az imént. A drótkerítés kockáit kezdtem bámulni, hogy gyorsabban múljék az idő, azt meg folyton elvétettem, abba is hagytam azután. Mindig szerettem a szecskázó hűvösét, betértem oda, de csak egyet-kettőt hajtottam a nagy morzsológép kerekén, eluntam azt is, mert hogy üresen járt. Hanem az ünneplős ruhámban nem lehetett dolgozgatni, most meg már a szorongató érzés újra beleállt a gyomromba, mert rólam folyt a disputa odabent, s akár bú, akár bá, jobb lett volna tudni még a rosszat is inkább, mint ide kicsapva találgatni, mi történhet odabent.

Egyre közelebb és közelebb kerültem a tornáchoz, a kavicsokból kezdtem kiválogatni a csokoládészínűeket, mivel azok közül egy se volt lapos.se gömbölyű, mindegyikük sarkos volt, hosszúkás, valóban a csokoládéra formázott. Édesanyám nemigen szerette, ha ott látott meg, mindig attól félt, hogy még meg is szopogatom őket, s megbetegszem. Mert ezek itt már sok éve kikerültek az áldott folyó medréből, s azóta minden cipő, amelyik csak lelépett a tornácról az udvarra, otthagyott valamit a piszkából rajtuk. Igen ám, de minden eső lemosta — bizonygattam neki sokszor, mindhiába. Már nem tudtam, mennyi időt veszkődtem el vélük, amikor öregszülém kijött értem. Megnézte a maszatos kezem, sürgetett: mossam meg szaporán. Végre beengedtek engem is közéjük.

Apám igen komoly volt, anyám csakúgy. A tanító úr kedvetlen, öregszülém meg csak nézett egyikről a másikára, én meg hogy ezt láttam, a továbbiakban már inkább a finom morzsára meredtem, ami pedig a finom porhanyós kifliből származott. Most abból volt már egy kevéske az új abroszon — megláttam én rögvest.

A tanító úr reszelgette a torkát egy kicsit, s hogy mindenki más hallgatott, kénytelen volt megszólalni. De már mind a két fülemben harangzúgást hallottam addigra:

— Marci fiam. . . úgy illik, hogy tudjad, miért jöttem el hozzátok, mivel a te ügyedben jöttem. Szerettem volna, ha édesapádék ráállanak, hogy jövőre a városba küldjenek tanulni.

Megfordult velem a szoba. Még hogy a városba! Ott ugyan mi lenne vélem? Nem ismerek én senkit a városban, no meg itt volna Elvira is.

— Ne ijedezzél, kisfiam — mondta édesanyám, aki fúrt csak engem nézett.

— Nem vagy te ijedős, ugye Marci? Meglepődtél, igaz-e? — így a tanító úr.

Meg nem tudtam szólalni, mintha a szám szélét összevarrták volna, de ki is száradt zi hirtelen, a nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt, s el se akart válni tőle.

— Válaszolj fiam, ha kérdeznek — szólt rám rekedt hangon apám.

— Igenis.

— Ezzel nem mondtál sokat, hallod-e? — mosolyodott el megkönnyebbülten

— Most hallja először — tette mellém a voksát a tanító úr.

— Úgy látom, nemigen örül — vidámodott meg anyám.

— Nem örülsz, Marci? Valóban nem örülnél, ha a városban tanulhatnál? —faggatott tovább ami — úgy véltem — nemigen szívesen látott vendégünk.

Hogyan kérdezhetett ilyet, amikor én azt se tudhatom, eszik-e a városi iskolát, vág) isszák? S kik járnak oda? Mit tanulnék és kitől?

— Nem tudom, az milyen lehet — válaszoltam csöndesen.

28