Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (regényrészlet)
sündörögtem a lányok közelében, akik „Kint a bárány, bent a farkas”-t játszottak, szépen, körben állva. Mindjárt Elvirára számolták ki a bárányt, beállították középre. A farkas meg Kőszegi Mari volt, gyors mozgású, fürge kis szőkeség, sok apró szeplő az arcán. Mari előtt ugyancsak összezárt a kör, nem engedték neki a többiek megfogni a bárányt, annyira, hogy a végén sírva fakadt az ártatlan. Hanem Elvira ügyeskedett. Sikongatott, tette, hogy jaj de fél, s ahogy megperdült, még a fehér selyembugyo- góját is látni lehetett. Nekidőltem egy fiatal juharfának és bámultam. Sütött a nap szép finoman, melege nem is igen volt még — no de nekem! Nekem aztán volt. Hol melegem, hogy majd eldurrantam, hol meg fáztam, akár a sápkórosok. Be szerettem volna farkas lenni abban a játékban! Attól kezdve minden gondolatom ő volt. Vigyáztam az öltözetemre, hogy mindig tiszta legyen cipőm, ingem nyaka, s amint hataértem az iskolából, már öltöztem át, otthoni gúnyába, nem kellett biztatni. Minden este kitisztítottam a cipőmet, s annyi pasztát kentem rá, hogy apám megsokallta, dorcót vett végül is. Azt meg mostam, súrolókefével tüntettem el vásznáról a foltokat — és tanultam szorgalmasan, nehogy szégyent vallják a lány előtt csak egyszer is. Meglett az eredménye: egyik vasárnap délutánra bejelentkezett hozzánk a tanító úr. Csak úgy foghegyről odaszólt nekem: — Marci fiam, mit csináltok vasárnap délután? — Estefelé öregszülémhez szoktunk menni — mondottam, s el nem képzelhettem, ugyan miért kérdi? Merőn nézett. — Akkor majd kora délután látogatom meg a szüléidét. Otthon legyenek ám! Velem azon nyomban megfordult a világ, csak szédelegtem benne. Nem volt szokás akkoriban, hogy a tanító úr keresse meg a szülőket! Már csak észrevett valamit az Elviráról meg rólam, azazhogy inkább csak rólam, mégpedig, hogy a fene esz érette. — Ejnye, Marci! Megsüketültél? — Igenis, tanító úr. No, dőlt a nevetéstől az egész osztály, én meg mint a főtt rák, felül a forróság bántott, a lábaimon meg egyre feljebb kúszott a hidegség, hogy megremegtette őket. — Holnapra visszaüzenhetnek, hogy otthon lesznek-e. — Igenis. Most már nem kacagtak a gyerekek, csodálkozva pillantgattak egymásra inkább. Ők nem tudták a dolgot mire vélni, csak én. De én igen. Akkor Elvirára néztem, s ő elkerekedett szemmel rám. Nem bírtam a tekintetével. — Tanító úr kérem, leülhetek? Megengedte. Csak intett, csak mosolygott. Hanem a remegés már a gyomromig jutott, attól féltem, rosszul leszek, s ki kell kéretőznöm. Másra nem gondoltam, elbam- bultam, megsiketültem szinte. Hanem éjszaka! Addig nem sejtettem, hogy mit jelent, milyen kínszenvedést, ha az embert elkerüli az álom. Elterveztem vagy húszféleképpen, hogyan bitangolok el a háztól, mit viszek magammal és mikor indulok. Inkább akármit kibírtam volna, csak édesanyámék ne tudjanak az én nagy szégyenemről. Az Elviráról. Mert abba én belepusztulok — éreztem jól. Arra gondoltam, viszek magammal horgokat, a kisebbik merítőhálót, bicskát, egy fél kenyeret — s majd megélek valahogyan a saját ügyességemből. Ha unom már az egészet, bevárom Meszesen az első hajót, biztosan hasznomat veszi azon valaki, hisz sok mindenhez értek már. De azután felködlött előttem édesanyám szomorkás, szelíd orcája, s elfakadtam ríva. így aludtam el azután, s reggelre kelve már láttam, hogy a szökést eltervezni könnyű, megvalósítani nehéz. Szombat lévén, szüleim már korán 23
