Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (regényrészlet)
piacra mentek, hozzánk meg átjött öreganyám tenni-venni a ház körül. Hát most már őrá hozzak olyan bajt, hogy engedett megszökni? Ezt a vétket semmiképpen se követhetem el, örök életre beteggé tenném szegényt, tán mosolyogni se tudna soha többet. Olyan álmos voltam, alig láttam, de ő csak ászentált, hogy keljek már föl, s odakészített nékem az asztalra egy nagy csupor tejeskávét. Attól, hogy megpillantottam, eleredtek a könnyeim, félvakon tántorogtam a mosdótálhoz, hogy lemossam arcomról az árulkodó nyomokat. Nagy nehezen sikerült. Mielőtt iskolába indultam voltam,öreganyám még megbabusgatott,s ijedten észlelte, hogy kezem jéghideg, a homlokom meg ahhoz képest forró. Mindenáron ágyba akart parancsolni. De ha arra gondoltam, hogy egész nap s a vasárnapi misén holnap se láthatom a lánykát, az jobban fájt nékem, mint az alvatlanságtól piros szemhéjam. így hát elmentem mégis. Ott azután a tanító úr megkérdezte, hogy átadtam-e az üzenetet. Csak bólintottam, mint a kuka pék. Ő meg mosolygott, de nem haragudott ám! Gondoltam, tán tegnap óta mást határozott a szüleimmel való beszélgetés felől, tán el se árul, s igen megörültem. Nagy erőpróba volt az a nap nékem. Egyre csak arra törekedtem, hogy ne tapadjon Elvirára a piillantásom, hanem inkább elkerülje. Bárhogy akartam, ez az egy nemigen sikerült. Hiába tanultuk, hogy akinek egy csöpp esze legyen csak, azt már az értelem kormányozhatja. Nekem az értelmem egyre azt súgta, rá se nézzek többet egy leányra se, nemhogy arra, aki selyembugyogót hord, meg olyan a haja, mint a kirakati babáké. Hiába vélekedtem így: Elvira már nyilván észrevette, hogy mindig őt bámulom, meglátni azt ajka pintyerítéséből, okosabb lett volna rá se hederítenem. De amint elfordultam a csoporttól, hogy még csak ne is lássam, mintha szögeket vertek volna a tarkómba, arra meg drótot kötöttek volna azok a fehér félholdas körmű, finom kis kezek, s rángatna vele, mint hal a pecabotot — hogy vagy engedek vagy belészakadok — visszafordultam én. Kérdem akkor: minden úgy igaz, mint ahogyan az értelem szaváról oktattak minket? A többi törvény se érvényes törvény, ha az emberben valami tiltakozik ellene? Mert nem a fejem reszketett: kezem, lábam, gyomrom és minden más belsőségem. Akkor pedig hol van az a pont, ami támaszt biztosít egy ilyen zűrzavarban? Idáig okoskodtam, amikor eszembe jutott a hörcsög. Az ő számára is nagyobb volt a veszedelem, mint a reménység, hogy bosszút állhat. De jó lenne ezt is megbeszélni apámmal, de ezt igazán nem lehet. Csak egyszer látná a lánykát — elhúzná az orrát, tudom. Túlságosan firlefancos, túl városias... azt mondaná énnekem: — Te vagy a legbutább fiú a környéken. Vagy a világon? Nem látsz az orrodnál tovább. Éppen, mint a hörcsög haragjában. Csakhogy nem haragszom — Elvirára én soha nem tudnék haragudni. Leülnék melléje szépen, beszélgetnénk. Őt elvinném titkos helyünkre, amelyiket csak édesapám ismer kívülem. Megtanítanám mindenre, amit már tudok, s amit az iskolában nem tanítanak. Hogy melyik vadmadárnak milyen a szava, s hogy merrefelé tanyáznak az erdőben fácánok, merre őzek. Hol találni olyan röpülős virágot, mintázó kötője, és hol sötétkéket, amilyen a nézése, ha éppen rám találja vetni. Nálunk öregszülémen kívül mindenki barna szemmel él, milyennek látja a világot az, aki búzavirágkékkel nézi? Ugyanolyannak? Ezt be szívesen megkérdezném tőle. De csak tőle, a többi hiába szép, hiába fürge,s hiába okos,figyelmes, mosolygó, játékos kedvű... énfelőlem lehet bármely másik bár olyan, mint a festett kép, legyenek csak másnak szeretői. Ilyesmiken töprengtem én azon a szombaton, aligha vettem hasznát az iskolának, s aligha vette hasznom a tanító úr. Többször is rajtam feledkezett a nézése, egyre jobban izegtem-mozogtam a nyikorgó, tintafoltos padban. Egyszer csak megszólított: — Tán beteg vagy, Marci fiam? 24
