Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - KRÓNIKA - Válság vagy váltás? - Szociográfusok kerekasztal-beszélgetése a Forrás szerkesztőségében (Hatvani Dániel, Buda Ferenc, Bánlaky Pál, Kamarás István, Varga Csaba, Csató Károly, Varga Dávid, Kőbányai János, Tóth Tibor, Kovács János és Bodor Jenő felszólalása)
Egyébként a szociográfia-olvasásról hamarosan, egy-másfél év múlva jóval többet tudhatunk, ugyanis a Könyvtártudományi és Módszertani Központ ennek az olvasmánytípusnak a vizsgálatát is tervezi. A következő megjegyzésem: kell a műhely, nagyon, legyen ez akár egy vidéki folyóirat is. Ha pénzt nem is, erkölcsi támogatást adhat szociográfiai vállalkozásokhoz. És nagy szükség van a Forrás-könyvekre is, mint ahogy újabb kezdeményezésekre is. Annak idején, a negyvenes évek elején volt egy roppant izgalmas vállalkozás, a Visegrádi utca 20—24. Néhány igen jeles íróféle (szociográfus, publicista, szépíró) vett részt benne (köztük Bálint György és Darvas József is). „Megszálltak” egy bérházat és munkás lakói életét tanulmányozták. Amíg az igazán nagy vállalkozások előtt nem emelkedik fel a sorompó, addig, mondjuk tíz szociográfust — lehetne köztük esszéíró, akár még költő is — elküldhetne a Forrás, mondjuk, Kiskunmajsára, töltsenek ott egy-két napot, és nézzék meg ugyanazt tízféle szemszögből. Ha ez sem menne, találjunk ki egy jó kérdést, amolyan szociográfusoknak valót, ültessünk köréje néhányat közülük, és így nemcsak rádióból átvett riportokat, beszélgetéseket közölhetne a folyóirat, hanem saját „műsorait” is. Szerencsésnek tartom, hogy a Forrásban a szociográfiákon kívül egyéb „szociografikus” írások is találhatók, szerencsére a rovatok jócskán átlapolják egymást. A világért sem kellene itt valamiféle „rendet” teremteni. Tudomásul kell venni, hogy — szerencsére — másfajta írásokat is „megfertőztek” a szociográfiák. Magam például mint szociográfiával megfertőzött szociológus kerültem a Forrás műhelyébe, és mint e műhelynek akkor még botcsinálta szociográfus tagja kerültem ki a terepre, Kiskunhalasra. Mondom tovább ötleteimet: Talán meg kellene kínálni ezt a folyóiratot is azzal a lehetőséggel, hogy évente legalább egyszer egy-egy igazán jelentős szociográfiai munkáról két-három kritikát, elemzést jelentessen meg, vagy vitát rendezzen róla. Hogy magam miről írnék, mint szociográfus? Jelenleg — egyebek között — a fiatalok szerelemfelfogását vizsgálom. Egy fiktív szerelmeslevelet küldtem ötszáz fiatalnak. Nagyon sokan válaszoltak. Meg kell mondanom: nagy mélységek nyíltak meg előttem. Meg is szédültem. Szívesen megírnám, mit láttán odalent, odabent. Azt a témát is feltétlenül folytatni kellene — ebbe is beszállnék, másokkal együtt — amit Bálint B. András kezdett el, újabb típusú kisközösségek felfedezését, és amennyiben a nyomok a vallásos kisközösségek felé vezetnek, követni kellene ezeket a nyomokat is. Még egyet szívesen megírnék: egy igazi olvasás-szociográfiát, a Mester és Margarita magyarországi fogadtatásáról. Képzeljétek el, például, hogy Woland becsönget egy vállalati igazgatóhoz, egy járási KISZ- titkárhoz, egy káplánhoz, egy szakmunkástanulóhoz vagy épp egy egy olvasáskutatóhoz elbeszélgetni vele a regényről. Hogy még világosabb legyen: nem is annyira a regény áll érdeklődésem középpontjában, hanem az, hogy a különböző értékrendű, életmódú, személyiségű, világnézetű befogadók mit tudnak kezdeni Wolanddal. Jésuával, Berliozzal. Végül Gergely András üzenetét adnám át. Szívesen olvasna vagy írna ő maga olyan dolgozatot, amely félig-meddig történeti, félig-meddig szociográfiai munka, amelynek témája egy-egy kisváros kulturális kínálata, mondjuk 1932-ben és 1982-ben. Szerintem is roppant fontos és érdekes lenne. Támogatom másik javaslatát is: a dokumentumfilm helyzetéről írna szociográfiát. VARGA CSABA Nehéz ilyenkor röviden, érvényesen fogalmazni rövid távon megoldhatatlannak látszó problémákról. Azzal folytatnám az elkezdett elemzést, hogy az elmúlt években a szociográfia is nekilátott olyan területek bejárásának, ahol azt remélte: a társadalomvezetés segítőtársává válhat. A szociográfia szükségképpen legalizálni akarja saját felismeréseit, a vizsgált empíriában észrevett társadalmi szükségleteket. Nem egy településen tapasztaltuk: a társadalmi kérdések — szándékunktól függetlenül — szociográfiai vitában fogalmazódnak meg, mert a helyi társadalmi nyilvánosságban nincsenek nyílt eszmecserék, s némelyek a szociográfiai tudatosítás elfojtásával akarják elérni, hogy ne is legyenek társadalmi viták. Nem arról beszélünk hát, amiről kellene, hanem a szociográfiákat vitatjuk. Nem a valós helyzet reális megítéléséről, vagy az eltúlzott érdekkülönbségekről folyik a párbeszéd, hanem a problémákat olykor egészen elfedő ideológiai megbélyegzések ellen védekezünk. Amihez semmi kedvem nincs. Nagyon hiányzik az értő, világos gondolatcsere. Ezért „természetes” a sűrűsödő érdekütközés. Ez talán a legfontosabb oka annak, hogy tulajdonképpen újraélünk olyan viharokat, amilyeneket annak idején Csoóri vagy Csák élt meg. Csakhogy ezek a viharok mostanában inkább a kulisszák mögött zajlanak, s így a szociográfiának még az sem adatik meg, hogy erkölcsi erejét nyilvánosan dokumentálja. Ez nem öröm: még utólag sem nagyon igazolódhat egy igazság, mert az „ellenfelek” véleménye nem ismeretes a közvélemény előtt. Nemcsak az a baj, hogy ebben a helyzetben a szociográfia, mint műfaj, kénytelen-kelletlen gyengélkedik, vagy a szociográfus, mint állampolgár, vereséget szenved s tehetetlenséget érez, hanem az is, hogy a szociográfia — mint a valóságot feltáró és értelmező irodalom — nem segít a fejlődés továbbvitelében. Pedig szerepe egyelőre pótolhatatlan. S ezt az ellenőrzőmegújító szerepet növelheti, ha a társadalomirányítás nem úgy gondolja, hogy a szociográfia vagy a szociológia segítségét mellőzheti. Nem hátrány a folytonos önismeret sem: ha az illetékes vezetés és 91
