Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - KRÓNIKA - Válság vagy váltás? - Szociográfusok kerekasztal-beszélgetése a Forrás szerkesztőségében (Hatvani Dániel, Buda Ferenc, Bánlaky Pál, Kamarás István, Varga Csaba, Csató Károly, Varga Dávid, Kőbányai János, Tóth Tibor, Kovács János és Bodor Jenő felszólalása)
KRÓNIKA VÁLSÁG VAGY VÁLTÁS? Szociográfusok kerekasztal-beszélgetése a Forrás szerkesztőségében A múlt év decemberében munkaértekezletre hívta meg a Forrás azokat a fiatal szociográfusokat, akik munkásságára valóságirodalmi tevékenységét a folyóirat tartósan kívánja építeni, sőt részben építette eddig is. A szűkkörű összejövetel hasznos eszmecserére, gondolatok, tervek, programok megfogalmazására nyújtott jó alkalmat. Ezért úgy véljük, célszerű közreadnunk a vitában elhangzottakat. Vitaindítót Hatvani Dániel, a Forrás főszerkesztője tartott, aki előbb ismertette a folyóiratnak az utóbbi öt évben végzett szociográfiai munkásságát, majd pedig helyzetértékelésre és a következtetések levonására, a feladatok meghatározására kerített sort. HATVANI DÁNIEL Voltaképp ellentmondás, sőt paradoxon, s mint ilyen, magyarázatot igényel: ha bizonytalanná válik egy olyan műfaj helyzete a Forrásban, mint a szociográfia, amelyre a folyóirat egész tevékenységét tudatosan építi hosszú évek óta, hogyan létezik az, hogy a folyóiratnak az ismertsége, s talán nem tűnik hencegésnek, ha hozzáteszem: elismertsége megmarad, sőt némiképp fokozódik is. Milyen jelenség munkálhat itt? Úgy látom, hogy az a program, amit a hazai valóságirodalomban fölvállalt a Forrás, de amit épp ebben a műfajban csak töredékesen, hézagosán tudott kiteljesíteni, azt igazából a folyóirat egész tevékenysége vállalja föl; a „népben-nemzetben gondolkodás” szerepe, feladatköre, funkciója átsugárzott a többi műfajra, a versekre, a prózára, leginkább talán a publicisztikai jellegű írásokra. Azt mondhatnók, hogy kapott ezáltal a szociográfia egyfajta műfaji parttalanságot, s így a mondanivaló nem műfajban, de inkább írói hozzáállásban, szemléletmódban, társadalmi problémaérzékenységben nyilvánul meg. Ha jól belegondolunk, ez a fajta szerep-áttolódás a többi műfajra nem ok nélkül való. Jellemző nemcsak a Forrásra, de az egész jelenlegi magyar irodalomra, hogy a fölvállalható feladatok és a valóságos teljesítmények közötti szakadék elmélyült. Tehát éppenséggel nem arról van szó, hogy a szociográfia egész szellemi, társadalmi funkciója kimerült, miután az betöltődött a hetvenes évek során. Az elvégzendő feladatok nem fogytak, inkább sokasodtak. A jelenség hátterében két, látszólag ellentétes ok munkál. Egyrészt az utóbbi pár évben tapasztalni, hogy az olvasói-befogadói tűrési küszöb föntebb szállt, még a hisztérikus reagálások sem ritkák azok részéről, akiket az olykor kétségkívül kíméletlen feltárás — de hát milyen is lenne a feltárás, ha nem kíméletlen? — közvetlenül érint. Másrészt azzal együtt, hogy a Forrás egyáltalán megindult és fölkarolta ezt a műfajt, hogy a Valóság-ban régóta, a Mozgó Világban is évek óta determináns szerepet játszik a szociográfia, hogy a hetvenes évek elején megindult a Magyarország felfedezése sorozat, hogy dialektikusán fogalmazzak, a hazai valóságirodalom az intézményesülésben felhígult és a felhígulásban intézményesült. Nehogy bármelyőtök is félreértsen: ez objektív és kikerülhetetlen folyamat, személy szerint tehát senki nem tehet róla. Mindenesetre az irodalompolitikának a szociográfia némiképp a részévé lett, olymódon, hogy az idesorolható írásoknak a szelídebbjei hivatalosan is a demokratikus tendenciák jeleiként értékelhetők, s talán még arra is alkalmat szolgáltatnak, hogy az esetleg felgyülemlett és prog- resszívnek nem mindig nevezhető indulatokat levezessék. Legalább két-három íróról tudunk, kiknek szociográfiai írásai, riportjai sikerkönyvekké váltak a hetvenes évek során. Majdhogynem fölfejtésre váró rejtély, hogy miképp válhattak ezek a könyvek bestsellerekké, mi ezekben a művekben a pikantéria, amire „harapnak” az olvasók, ami beszédtémát jelent hetekig, hónapokig az olvasók körében, amire odafigyelnek, s mi, bennfentes vájtfülűek is odafigyelünk. Ennek a siker-szociográfiának vannak-e számunkra is hasznosítható tanulságai? Bizonyos értelemben, úgy hiszem, vannak. Nem túl rég volt, amikor indult a Forrásban egy sehová ki nem futó sorozat. Áz e sorozatban közreadott írásokban mi volt, mi lehetett az újfajta, a korábban nem tapasztalt, illetve nem gyakorolt megközelítési mód? Számomra az, hogy az itt megjelentetett írásokban a jelenkori tudatnak, a köznapi tudatnak a szociográfiája érhető tetten, pontosabban ezen a tudatvilágon át próbáltak a szociográfusaink közelíteni a köznapi valósághoz. Ez hallatlanul izgalmas vállalkozás, ugyanis a közismert marxi tétel értelmében olyképpen kell rákérdeznünk a köznapi valóságra, hogy ha az ilyen tudatot határoz meg, amilyennek az írások mutatják, akkor miképpen nevezhetjük az ezt leképező mindennapi valóságot 88
