Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - SZEMLE - Olasz Sándor: Király László: Fény hull arcodra, édesem
zsébetet nem akarták megölni, bort és pénzt kerestek, az ágyneműt eltulajdonították ugyan, de még hajnal előtt visszavitték.” Kötél, életfogytiglan és tizenöt év börtön — a büntetők méltán büntetnek — megnyugszunk; kimondatlanul is erkölcsi elégtételt kap a társadalom: a bűnös majd bűnhődik. Pedig valami másra üvöltenek ezek a dokumentumszeletek. Az erkölcsileg lezüllött századunkra, amelyben árucikkek és a pénz hatalmának odavetett rabló- gyilkosokat, elvetemült terroristákat, meg más aberrált bűnözőket büntetnek. Sohasem a kitermelő viszonyokat, a fegyverkezés megszállottjait, népek kizsákmányolóit, a nemzeti függetlenség elmanipulálóit — s mára már közömbösek leszünk, ha valakit szemünk láttára pár forintért agyonvernek. Úgy közömbösek, ahogyan, s amilyen szenvtelenséggel Sükösd írta a rendőrségi vizsgálati szövegeket, ahogy elkészítette montázsát a szerelemről, s ahogyan menedéket talált a Tömösi-szorosban harcoló nagyapja példájában, vagy az értelmiségi hivatástudattal apává emelt Apáczai Csere Jánosban, s szinte emlékművet állított címadó történetében lengyel íróbarátjának, Babilon hercegének. Adorno a koncentrációs táborok történelmi tényét tudván azt mondta, hogy Auswitz után már nincs művészet. Sükösd már legfeljebb csak azt sejteti, hogy Babilonnak nincs repülőtere, de vannak olyan Babilonok, amelyeknek van. Babilon pedig elpusztult — játszunk tovább a gondolattal — de nem a repülőtér hiánya miatt, s ebben az összefüggésben mit jelenthet egy repülőtér, kvázi az önmagát teljességre törekítő civilizáció. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981.) CSATÓ KÁROLY KIRÁLY LÁSZLÓ: FÉNY HULL ARCODRA, ÉDESEM Öt verseskönyv, egy novellagyűjtemény (A Santa Maria makettje) és egy nagy sikerű regény (Kék farkasok) után a kolozsvári Király László most ismét kisepikái műfajjal jelentkezett. S mindjárt itt van az első, nem is annyira műfaj-, mint inkább műnembeli kérdés: epika-e igazán Király prózája vagy inkább líra és epika határvidékein kell kijelölnünk ezeknek az önvallató, lírai feszültségű írásoknak a helyét! E poétikai gond nem újkeletű. A Kék farkasokról írt alapvető tanulmányában Láng Gusztávot már „a lírai nézőpont epikus próbája” izgatta a szerző statikus „közérzet-regényében”. (A Ha múlik emlék és varázs című esszé Láng A jelen idő nyomában című kötetében jelent meg.) Nem kétséges, Király elsősorban lírikus, élményvilágának lírai ihletettségű kifejezése prózájában is magával ragadó. De mégis olyan érdekes problémák szövevényére figyelt föl, melynek irodalmi ábrázolására csak igazi epikus tehetség vállalkozhat. Király prózájának karakterét éppen az határozza meg, hogy benne kemény, már-már sokkolóan kegyetlen valóságdarabok váltakoznak, ötvöződnek költői szépségű, átpoétizált képekkel. A Fény hull arcodra, édesem olvasója érdekes metamorfózisra figyelhet föl: a címadó, egyébként időrendben legkorábban keletkezett novellától a kötetzáró negyedik, kisregény-terjedelmű írásig ezek a bizonyos realista elemek fokozatosan egyre nagyobb szerepet kapnak, anélkül, hogy a művek költői csillogásukból valamit is veszítenének. A Fény hull arcodra, édesemben zavaró szótlanságé idegenek (egy férfi és egy nő) állítanak be — szállást kérve — a falucska tanítójához. „Szomorú embereknek tűntek, akik mindent magukban intéznek el.” Sokkal többet a novella végén sem tudunk meg róluk. Süvít a szél, szakad a decemberi eső. S egészen innen, a zord idő megrajzolásától a tanító házának verisztikus leírásáig számtalan valóságelem kap helyet a novellában. A vaskosan életszerű milieut azonban átlengi valami titok, valami rejtélyes, csodás dolog. „Egyszer vége lesz ennek. Biztosan tudom, szinte érzékelhetően közeledni érzem azt a pillanatot, amikor vége lesz ennek az egésznek. Csak addig el ne hagyd magad. Csak addig bírjad. Majd megérkezünk, és akkor fény hull a mi arcunkra is, csupa fény hull arcodra, édesem, csak ne sírj.” — mondja — a reményt villantva föl — a férfi. S a jelképes mondat valójában arra utal, hogy eljön az idő, mikor nem kell bujdosniuk, menekülniük — nemcsak arcuk, hanem az igazság is földerül. Ám a szebb jövő valószerűtlenül távoli, a tanító is csak sejti, de megmagyarázni már nem tudja, hogy — rövid időre ugyan— a való és a jobb világ határára került. A pesszimista létfilozófiáktól oly távoli mögöttes tartalom egy rendkívül vonzó, artisztikus novellából hámozható ki. A zártságot az írás szelleme követeli. A nyelvi ökonómia és szűkszavúság az idegenek komoly, tartalmas zárkózottságával függ össze. A Házam küszöbén című novella író-hőse Nyugat-Európából tekint vissza a kis hazára. A rotterdami házigazda hatalmas sült húsokat eszik, beleül forgószékébe, iszik vagy kisvonatai- val játszik. Magyar vendégei pedig csodálkoznak, hogy lehet így, nyugtatok nélkül is, nyugodtan és ennyire üresen élni. Mert teljes élet után sóvárgó hőse éppen azon meditál, hogy milyen veszélyt jelent, ha „eláruljuk, leépítjük, elkergetjük a szép rajongást”. Úgy érzi, a világ „boldog habzsolásáról” ő is kénytelen lemondani, s lassan ellep mindent a lefokozott élet. Az emberek nem vágyódnak távoli szépségek után, nem érdekli őket az ismeretlen. A középgeneráció kemény számvetése ez az írás és egyfajta elbizonytalanodás kifejezése. Király László is vall itt önmagáról, innen a konfesszió-jelleg. Persze az olvasó és a kritikus igazán csak a novellahős (és nem Király) vallomásával törődhet, azzal, hogy milyen — ha 84
