Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 5. szám - SZEMLE - Bodri Ferenc: Virágok vetélkedése - Fafaragások kalotaszegi kapukon és házoromzatokon

úgy tetszik nemzedéki — eszmei-erkölcsi gondok sejlenek föl L. töprengéseiből. Más dolog, hogy ugyanezek a kérdések Királyt is intenzíven foglalkoztatják. Nem véletlenül írta Az elfelejtett hadsereg című versében: „De most, / e csupán tetvekkel melegítő / káromlás-időben, hol a bölcs beszélő, / s mi értelme az eddigi szónak?!” L. úgy véli, „számára a világ többé nem egy jól áttekinthető, értelmezhető, köny- nyen magyarázható valami, amiben ismerősen mozoghat bárki, hanem egyre inkább áttekinthetetlen térség, elraktározhatatlan, gomolygó benyomástömeg, hatalmas mozgó, gyorsan változó ki-tudja-mi, aminek mindig csak elenyésző részével lehetünk kapcsolatban.” Természetes, hogy innen már csak egy lépés az igazi alkotók („az elégők, a lángolók, a halálba-izzók”) elbizonytalanodásáig. A novella egyik legizgalmasabb része egy alkotáslélektani kitérő. Nem először fordul elő a világirodalomban, hogy a mű megszületésének folyamata maga is téma lesz. Király meggyőződése, hogy „a művészet sem egyéb, mint önfelgyújtás. Minden jó alkotás ön- felgyújtási kísérlet, s csak lényegtelen, alkati kérdés, ki milyen gyorsan, milyen hőfokon égeti el magát. De elégeti. Aki ezt ki akarja kerülni, abból lesz a tetszetős mesterember.” A mindentudó álarcában sem tetszeleg Király, árulkodók azok a mondatok, melyekkel Tiszteletkor esti városunkban című novelláját fejezi be: „De ez csak találgatás. Nem tudhatunk mindent.”

Láng Gusztáv már említett írásában pendítette meg, hogy a Kék farkasok szerkezete „a lírai élményt is történéssé, epikummá álcázva hozza, lehántva róla a kendőző líraiságot — végső fokon azonban ennek az élménynek epikus túllépése egy ennél közvetlenebb, magát az élményt ábrázoló regényformában képzelhető el. Nos, Az örök hó határában Király már erre a nem elsősorban lirai természetű prózára tett kísérletet. A szubjektív-lírai, vallomásos-emlékező jelleg az epikus elbeszélésnek, tényközlésnek, egyéniségjellemzésnek adja át helyét. Eltűnik a cselekménybonyolítási készségre jellemző erőtlenség, sodró, eseménydús történetet kapunk. S ami nagyon fontos: az író olyan komplex, a pozitív példa erejével ható személyiséget teremt, amely bizony elég ritka elbeszélő irodalmunkban. Antonióról, a gerillavezérről olvassuk: „Belátta, hogy az életben kell lennie egyetlenegy dolognak, amelyet halálos komolyan vesz a féri, és minden egyebet ennek a szolgálatába kell állítani.” Izgalmas egyéniség az orvosé is: ő a tiszta, igényes, de önhibáján kívül tehetetlen ember, Kiélezett szituáció, választás elé állított figurák, fokozódó, már-már elviselhetetlenné váló feszültség, majd happy andtől sem visszariadó befejezés — íme e kitűnő írás jellemzői.

Miben ismerhetjük föl Király László írói tehetségének fő sajátságait, melyek ennek az adottságnak a legfőbb összetevői? Az (ön)-elemzésre való hajlam, a mindennapi események, tárgyi és természeti jelenségek átpoétizálása mellett a jellemek és szituációk determináltságát, s a narrátor kitüntetett szerepét említhetjük. Az elbeszélő jelenléte azután a szerkezetet is alapjában meghatározza. Információban nem sok újat mond Király, az olvasót nem az hozza lázba, hogy a világ, a valóság számára ismeretlen darabjairól gazdagíthatja ismereteit. A lélek belső tájairól viszont annál többet kapunk. Az első két novellában a cselekmény lineáris, a másik kettőben már rétegzett, a hősök elő- és utóéletét is érzékeltető. A novellák tere és ideje nem lényeges, mégis többnyire jelzéseket kapunk, hogy a tér- és idődimenzió nagyjából hová és mikorra esik. A jellemek zártak, nem változók.

Megejtően szép, tiszta könyv a Fény hull arcodra, édesem. Felelősségteljes humanizmusával mindenképpen a mai magyar próza el nem évülő értékei között a helye. (Kriterion Könyvkiadó, 1981.)

OLASZ SÁNDOR

VIRÁGOK VETÉLKEDÉSE — FAFARAGÁSOK KALOTASZEGI KAPUKON ÉS HÁZOROMZATOKON

A „galambváras vagy galambbúgos”, festett vagy vésett virágornamensekkel, más alakzatokkal és egyéb faragott díszekkel ékített „székelykapu” kedvelt témája a néprajztudománynak (Szinte Gábor, Viski Károly taglalták a Néprajzi Értesítőben, Cs. Sebestyén Károly, Szabó T. Attila az Ethnographiában, A székely házról szól Huszka József 1895-ben megjelent monográfiája is), bár a szakirodalom inkább „fedeles kapu, fedeles kötött kapu, kiskapu” címszavak alatt tárgyalja azon egyszerű okból, hogy ez az olykor még napjainkban is eleven díszítő forma nemcsak a székelység folklorikájában található. A tudományos igényű leírás és rendszerezés alapjait Viski Károly építette fel a Magyarság néprajzában, az ő sejtése alapján gyaníthatjuk ma is, hogy a díszítő vágyak mellett az ilyféle „házat takaró” kerítés- és kapu megoldások indítékai, eredete valahol a középkori várkapuk funkcionalitásában kereshetők.

„A székelykapu szerkezetében és arányaiban tökéletes” — írja Domanovszky György A magyar nép díszítőművészete c. összefoglalásában (1981), majd folytatja a megkülönböztető rendszerezési kísérletet is, mely szerint a háromszéki „zábék” (kapuoszlopok) karcsúbbak, míg az udvarhelyiek zömökebbek, Kalotaszegen pedig inkább a kiskapuk faragása és díszítése dívik, és mögöttük fel-feltűnik a házak „vértelekje, gé- berfala” (faragott faoromzata) díszesebben, kevésbé takartan és elzárkózón.

85