Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - MŰHELY - Kiss Dénes: Játék és törvény
KISS DÉNES JÁTÉK ÉS TÖRVÉNY Kece-bece böcce, maci-baci bocs — Állati! Marhanagy! „Úgy megbillentelek, hogy kecre állsz!” ... — Mondta zalai nagyanyám, ha csínytevésen kapott, ha csintalankodtam. Engedély nélkül elcsatangoltam, elkecmeregtem s netán bozótban, csekmetben, csádé ág-bogában elszakítottam a ruhámat. Rendszerint a falu alatti dűlő környékén, a Kánya-domb közelében, a Cseke-tó nevű lankán játszottunk lankadatlanul indiánost. Igazi tó már régen nem volt ott, viszont ma is, félkört rajzolva a mezőbe, a Cseke-tó szegélyén folyik a Cseke-patak. (Dunántúlon másutt is van Cseke nevű tó!) A rét, főként esők után, vizenyős volt és lépéseink nyomán cuppogó, tocsogó, locsogó hangok hallatszottak, lábujjaink között fölbugyborékolt a víz. Ugyanis a fű között sok sekély, csekély tóka, tócsa rejtőzködött. Máig sem tudom pontosan, hogy mit értett nagyanyám a „kecreálláson”? Talán a bukfenc és a cigánykerék keverékét? Csak azt tudom, hogy nem igazi szidás volt az, nem valódi méregből szított szitok, szitkozódás, hiszen a vétek sem volt igazi bűn, inkább csak rakoncátlanság, játékos és önfeledt csínytevés, bohóckodás, kó-fic, fic-kós gyermeki szertelenség, amit együtt követtünk el a pajtásokkal, cimborákkal. Magyarán: e szidásban, feddésben cirógató szeretet is rejtőzött! Vagyis a nyelv pontosan követte, kifejezte az érzelmi és értelmi szándékot, tartalmat! Később megtanultuk a „Kis kece lányom . . .” kezdetű szép népdalt. Újra előbukkant a „kece”, illetve a „kec” szóalak. Húsz év is elmúlt, amikor játszian „hintázni” kezdtem e szavakkal: kece-bece vagy kecse-becse, mert a kecse, kecsessége, karcsúsága egyúttal becse is a fehérben lévő ifjú menyasszonynak. Még így is: csöcse-böcse. De az a fiatal menyecskének is. (E „hintázva” visszafelelő szavakat elneveztem ikervisszhangoknak. Bár olykor külön-külön nincs értelmük, de hangulati tartalmuk mindig van: egyedem-begyedem, ákom-bákom, így együtt már nemcsak érzelmi, hanem értelmi jelentéstartalmat is hordoznak. Tehát a magyar nyelv szókincsének részei! S ha ezeket is összeszámolnánk: cica-mica, maci-baci, cici-bici, kacsa-bacsa stb., — általában a „bé” hangzóval kezdődik az „iker” párja! — szókincsünk több száz hasonló gyöngyszóval, különleges szókincstárral gyarapodna! Érdekes, hogy a „bé”-vel kezdődő szavainknál, például baba, bibe, bába, bábu vagy a ragozott alakoknál: bajom, babám, bibém stb., mintha az „em” jönne szájra: bajom-majom, bika-mika, bari-mari stb.) A szidásra visszatérve, kedves kislány ismerősöm annak idején, nem akarta haragjában sem azt mondani: te buta vagy te bamba, önkéntelenül is így enyhítette a szidást: te baca, majd, te baca-maca! Tehát a „cé” hangzó jelentésformáló szerepét érdemes körüljárni. Annál is inkább, mert a cice, cicél, cicefutás jelentése: gyerekfogócska. (Pajzánabb a Kormos István által emlegetett cicerézni, azaz: cicizni!) S ha már itt tartunk a cipp-cupp, a csipetnyi, csip- csup csók is cuppanó! S nemcsak a csókolózás módja, formája, de hangja is nemzetközi! Azt is mondhatnánk: egynyelvű! Az is egyetemes jelenség, hogy érzelmi — biológiai — hatásra csókolózáskor a szánkban — a nyálban! — valódi cukor képződik, ezért édes — ciki-cuki cukros — a csók. S picit édes a puszi is. Ha jólesett étel, ital, látvány stb., ugyancsak önfeledten cuppantunk: Ccc! ... Ez jó volt! Igaz, ha valami miatt enyhén bosszankodunk, akkor is ejthetünk ilyesmiket: Cce!... Ccö! Vagy tán így: Pccö! .. . Pszö! Hasonlóan az elragadtatás vagy a rosszallás — az utóbbi inkább gyerekek csíny- jeire, de mindenképpen enyhítőn — még a következő hangképződményeket csalja 55
