Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - MŰHELY - Kiss Dénes: Játék és törvény
önkéntelenül is a szánkra: hej, hij, ssz(i), ejnye, hijnye, hűha, szüha, tyűha, ejnye- bejnye stb. Sziszegő és lágy — „leh” — mássalhangzók képződnek természetszerűleg, törvényszerű válaszai a bennünket ért hatásnak. A nyelvvel való tudatos játszadozás, mintha mind meggyőzőbben igazolná e hangzók jelentéstartalombeli tisztségviselő, jelentést és hangulatot árnyaló, meghatározó szerepét. Ahogy jeleztem, abból indultam ki, hogy a „Kis kece lányom”, aki „fehérben vagyon”, ifjú leány, menyasszony, tehát: karcsú, kecses, keskeny csípőjű, kedves. Segített az édesded gyermeknyelv is. A kicsik így ámulnak rá valamire, ami tetszik nekik: csecse. A sütemény, kalács vagy kenyérke is: pácsa, a kis „micsoda” — felénk Zalában — mindkét nemnél: cici. így következtettem arra, hogy a böcce — ami nem borjú, nem boci, hanem nagy tehén, nagy testű marha vagy ökör is lehetett — csak az apróságok, a kicsik nyelvi szemszögéből: böcce. (Nyilván itt is, mint annyiszor belejátszott a búú-bőőgés hangutánzó szerepe is.) A nagy ló viszont egészen megváltozott: paci lett. Hiszen a ló „kicsinye” a csikó. (A valóban kisebb testű ló a póni, de annak is van csikaja.) A csacsi is lehet nagy szamár. E sajátos szóalakok jelentéstartalmai mindenképpen a kicsinyítés, kedvesítés formáira utalnak. Kezdtem hát „szétszedni”, „átforgatni”, „eltördelni” e szavakat s mintha az eredmény arra figyelmeztetne, hogy a kicsinyítés képzői-----ka, -ke, — mellett elkülöníthető volna — ha nem is mindig egyértelműen — a kedvesítés, de még inkább a melengető, cirógató becézés. Érdemes közelebbről megnézni e szavakat, szórészeket, szótagokat s végül a hangzókat is. Majd azt a szép — könnyen nem is mindig rajtakapható — folyamatot az élő nyelv rendszerében, amely rejtőzködő törvényszerűségeivel késztet bennünket játékosságra, nyelvészeti pajkoskodásra, talán nem is hiábavalóan. Az alcímben ilyesmiket olvashatunk: Kece-bece, boci, böcce, maci-baci, bocs, mássalhangzóik — ahogy valamennyi magyar mássalhangzónk! — kimondhatok ,,ö”-vel. íme: kö-cö-bö-cö, mö-cö- bö-cö stb., tehát a „ká” is lehet „kő”, az „em” is „mö”. Ezért is érez rá a nyelvünk könnyedén például az ilyesfajta mássalhangzó (msslhngz) tömkeleg azonnali „megfejtésére”, kimondására: szrttt kdvsm, azaz: szeretett kedvesem. Korábban többször is kifejtettem azt a véleményemet, hogy a magyar szavakban a jelentéstartalmat a mássalhangzók hordozzák elsősorban, a magánhangzók többnyire csak árnyalják. S ebből következik az is, hogy nemcsak az alábbi, ismerős szövegek, verssorok világosodnak meg azonnal: Hözödnök röndölötlönöl vagy akár így: Hizidnik rindilitlinil, hanem ismeretlen magyar nyelvű szövegek is elolvashatok csupán mássalhangzókkal írva, ha apró „ö”-ket mondunk ejtésükkor. Nem véletlen, hogy a beszélni tanuló kicsik első hangicsálásai is — s ez is általános emberi! — magánhangzók, tudatos tartalom nélküli próbálkozások. Kivéve talán a „cé”-t, hiszen a hangutánzó cuppantások után először az „em-öm-mö-ma-bö-bö stb., mássalhangzós „kísérletek” következnek. A csecsemő, a kisded hallja — hallatja! — az édesded cuppantásokat s az evéssel, szopással együttjáró „cöm”, „ham” stb. szócsírákat s ezeket kezdi majd tudatosan is megformálni: „mömö”, „mama”, „hami” stb. Azt is mondhatjuk: a tudatos beszéd kezdete egybeesik a mássalhangzók tudatos formálásával. (Sokszor kipróbáltam gyerekek között a következő játékot: nagyon gyorsan mondtam ki „ö”-vel e mássalhangzókat: „gyrkk jjjtk vlm”, azaz: „györökökö jöjjötökö völömö” — gyerekek jöjjetek velem — s azonnal kórusban kimondták rendesen a mondatot!) Visszatérve a kece-becére, megállapíthatjuk, hogy ugyanaz a „cé” kicsinyít, kedvesít, becéz, mint az ici-pici, csecse-becse „ikrek” esetében. (Mellékesen, távoli föltételezés56
