Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Páskándi Géza: Dévaj mulatság (vers)

újra-tenyésző buja-nagy reménynek, hogy egyszer ők is, ők is elsők lesznek, elsőként ülnek nyögő asztaloknál.

Ó Mulatság! Nevedhez híven — elmúlandó!

Mert lám: baljós jelek sietnek. Konyhán kis apók majszalintják — tán — utolsó falatjokat. Vénasszonyok csipája úgy ragad le, mint macskaméz a kérges törzsökökre.

S miközben Pity mai lat jön, mint tündöklő tollú zsandár — szétkergetni a sok duhajt — véneknek most kezdődik a Leghosszabb Setétség. Az utolsó korty borhoz talán már nem is lelik fogatlan szájokat.

Ha a bor harap — hogy illik hozzá, ki már csak ínyes, s fogával nem viszonzó?

Mint árva-leves bármelyik epésnek — csiger kell nékik könnyű, híg homokról.

Ez Mulatság?! Hát nem vettétek észre?

Csak SZÓ-TIVORNYA volt ez! Kérész-röptét e táncnak nem láttátok — búcsúzó szavak Batyubálján?

A Fonódás illékony sóhaját?

Tűnt s félig-múlt szavak — sokuk mögött üresség.

Róluk a húst, szőrt rögök leették, úgy járták itt, mint a haláltáncban, ha éjfélt kondit templom Cinteremben.

Ők régi könyvek sírlap-fedelét

fölemelték

iszonyú ásítással,

s kajánkodó, kiszáradt szemgödörrel a holdra jöttek föl, hangos cincogásra.

Valami örök szellembálra, mint véndiákok a találkozásra.

Mint búvá bogár eső után a napra — úgy gyűltek ők a holdfény-lugasba.

Szavak, szavak! Volt ki szikkadt vénen halt, vagy zúzmarás szűzen.

Olyik még él, de köhögtetve rója park sétányát, s mint rég felhúzott óra, lent ritkulón kopog el a botja fent ritkuló levelek tövében.

Az meg haldoklik éppen, száraz torkának savanykás, hűs írót kér, árnyas szemének Firhangtól több világot. Elkocogott a Gyepű rég, a Topán is el tipeg majd.

Karmantyúra/ tán Örök Bokorba bújt a Kasznár Némbere.