Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Páskándi Géza: Dévaj mulatság (vers)

Utolsót cseppen Meszely, Pint, Icce, s himbálódzva a Böllér is elmegy a cubákkal.

A békanyúzó Pákász végleg alámerült, zsombékba fonta felkuruttyoló, bugyborékos mélyi elmúlás.

De testvér — hiába! Nékem élnek!

S nem mulatnak másnak, önmaguknak — nem mulatnak többé — csak nekem.

A cigány — halkan — az én fülembe húzza. Hogy mit? Nem hallja körül a tarka zsibolygás. Tomport, térdet, keblet — mint áldozatot — csak nékem mutatnak.

Csiklandozón nevetve csujogatnak:

Hogyha nem is kenddel hálunk, mi akkor is kendnek járjuk!

Mint Salomék, remélvén, királyuk életet ód a táncukért, új és új Szent János-fejet.

Hisz vért kértek mindig itt e szavak s nevek.

Igen, barátom, ember-testvérem nékem —

nékem szállt itt a szoknya boglya tövén orcáig dobva, nékem szólt sziszegve, káromkodva kéj vagy éhség, vagy sóhajtott a szűz, suhanc is nékem rebegte el röstellve a titkát,

nékem gyónt itt a hajlott hátú káplán, nékem feküdt egy lotyó a hátán, a petrezselymes nékem integet, nékem alusznak az öregek, engem invitál újra s új mozsárhoz debella szép szakácsné, és nékem ring a finnyás Krinolin.

Másnak nem adatik.

Szitakötő az emlék.

Csak állj a parton költő, állj tovább.

Hol mohos, békanyálas rönk emelkedik a víz színén, s ha iszap, hínár vagy hab vinné tova — nyúlj érte. Csáklyával is.

Ne add oda. Ne add oda.

31