Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - VALÓ VILÁG - Sóvári Zsuzsa: A csatabárd
SÓVÁRI ZSUZSA A CSATABÁRD Én vagyok itt a fekete gyerek. A főnökök legszívesebben megfojtanának egy kanál vízben, mert az igazgatóval összevesztem, a vállalatot meg bepereltem. A bírósági ügy előtt gyorsan átváltottak baráti hangra, de egy dolgozó nem ismerhet irgalmat, keményen megmondtam az igazamat. Szerintem egy jó melósnak több hasznát veszik, mint tíz nyakkendősnek együttvéve, mégis lekezelően beszélt velem az igazgató. Ilyesmiket mondott, hogy jöjjön csak be és mondja, de röviden. A modora nem tetszett. Elkapott a gőz és odavágtam, hogy huszonkét éve még én ültem ezen a helyen és én még visszajöhetek, de maga már nem jön el melósnak. Jó, hogy meg nem vertem. Miért? Kinyitottam én már a pofonzsákot igazgatónak is, ha nem bánt velem tisztességesen. Nem volt itt semmi baj, míg ki nem mutatták a szilikózisomat, 1972-ben kaptam róla papírt. Lindevágó, autógénvágó, hegesztő a mesterségem. A lindevágás 1963-ban lett ismert az országban. Ötvözött és rozsdamentes anyagokat vágunk ezzel a módszerrel. Legalább hússzorta olcsóbb, mintha villannyal csinálnánk és gyorsabb is. Mindenkinek új volt a dolog eleinte, a fiatal mérnökkel együtt csak szagolgattuk az első napokban a lindét. Én csak segédmunkásként dolgoztam egy vágó mellett, de kíváncsi ember lévén a hatodik napon már úgy vágtam az új szerszámmal, mint a kisangyal. Most már néhányan itt is értik a módját, mégis összevásároltak valamikor egy rakás dollárért egy csomó lindepisztolyt, köztük sok olyat is, amit ebben a gyárban az életben nem fognak használni. Egy régész fog vele szórakozni majd jó ötezer év múlva. Ó, ez mind a nagyképűség miatt van. Volt itt más világ is. Egy régebbi igazgató, ha lindevágásról volt szó, azt mondta: van itt egy szakemberünk, majd megkérdezzük. És hozzám jöttek és én állapítottam meg, hogy melyik vágást, mennyiért csináljuk. Én döntöttem, mert a lindevágáshoz én értettem a legjobban. Most meg! Most is elismernek, de ha bármi adódik, eszükbe sem jut, hogy engem is megkérdezzenek. Talán azért, mert munkásruhát hordok? Fiatalon kerültem ide, akkor még gyereknek mondtak. Jól állt a kezemben a szerszám, mindig a sztahanovlista tetején voltam, a P. I. téri dicsőségtáblán hónapokig nézhettem a nevem. Ezerkétszáz—ezerháromszáz százalékom volt. Legtöbbször akkor, ha könnyen vágható anyaghoz jutottam, vagy úgy, ha az öntvényen még hagytam munkát az esztergályosoknak is bőven. A kétszázötven — háromszáz százalékot hosz- szabb ideig tartottam, így muszáj voltam kihadakozni az én műhelyszázalékomat a segédmunkásnak, különben megszökött volna. Néha három helyett dolgoztunk, így ő is többet keresett mellettem, mint némely szakmunkás. Addig-addig jeleskedtem, míg kiemeltek személyzeti előadónak. Benne voltam a rendezőgárdában, 1956-ban. Tulajdonképpen rendőrségi feladatokat láttunk el, véd- tük a gyárat a rendbontók ellen. Mondtam is a minap az osztályvezetőmnek, hogy most könnyű párttagnak lenni. Kíváncsi lennék rá, hogy a sok piroskönyvesből hányán jönnének velem védeni a rendszert. Fegyverrel, azzal együtt, hogy még a fogát is könnyen otthagyhatja az ember. És tudja, mit válaszolt: én megmondom őszintén, nem mennék. No, én személyzetisként is munkásérzelmű voltam, nyugtató intézkedéseket hoztam. Aztán a kerületi pártbizottságra hívtak politikai munkatársnak, pár hónapig helyettesítettem egy üzemi párttitkárt is. Aztán elmentem vágónak a g. gyárba, de összevesztem a műhelyvezetővel, mert nem számolta el rendesen a teljesítményemet. Inkább a lusta és fakezű sógorát támogatta. Aztán a k. gyár 36
