Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 5. szám - VALÓ VILÁG - Endlein Erika: „Elemi szálak…”

VALÓ VILÁG A FORRÁS és a PANNÓNIA FILMSTÚDIÓ KECSKEMÉTI MŰTERME 1980 végén közös pályázatot hirdetett filmnovella írására, olyan írásművek készítésére, melyek dokumentáris jellegűek, s valóságos élettényeken alapul­nak — azonkívül, hogy animációs film készítésére is lehetőséget nyújtanak. A több mint húsz jeligés pályamunkából a bíráló bizottság az itt közreadott alábbi hármat díjazta. Olyképpen, hogy Endlein Erika és Boros Lajos írása megosztva nyerte el az első és a második — összevont — díjat, míg Sóvári Zsuzsa munkája a harmadik helyezésben részesült. ENDLEIN ERIKA „ELEMI SZÁLAK..." „Három nyújtógépem van. Mindhárom géppapírjába egy-egy francia szó tűzdelve; „la fenéire”—ablak és nőnemű. Úgy látszik ezt a szót fogom leghamarabb megjegyezni. Ennek a gépnek mindig ég valamelyik hibajelző lámpája. Hál’istennek, lassan vége a műszaknak s én már nem is vagyok olyan álmos. Ezt már felváltotta az az enyhén spicces állapot, amikor az ember agya bizsereg és kimerültsé­gében mindenen röhög. Eddig kocsányon lógó szemekkel figyeltem az órát, mert mindig úgy érzem, ennek az órának titka van. Vallatom, ki akarom kényszeríteni tit­kát, de képzelt párbeszédeinkből nem derül ki semmi. Hatalmasok ezek az órák és ha tetszik, ha nem, mindenhol beleütközik a tekintet. S ő figyelmeztet; „ne izgulj, még csak ennyi és ennyi idő telt el a robotból, van még időd elég. Figyelj ide te melós; Én egy nagy komoly óra vagyok ám, és hülye lennék a ti kedvetekért jobban strapálni magam. Még hogy fáradtak vagytok? és én, aki csak perceket pihenhetek naponta? — mert sumákol ám, csak kétpercenként lép odébb! — Ne feledjétek; mi vagyunk a hatalom, mert mi szabjuk meg robotod idejét. De nekünk ez sem elég, mert kénysze­rítünk benneteket, hogy állandóan tudatában legyetek, hány keserves, talpalós óra vár még rátok.” Viszont ahogy átcsúszik mutatója a hajnali két órán, engem már nem érdekel, el­veszti fölöttem hatalmát. S szinte rögtön elmúlik az éjféltől tartó „krízisidő”, mikor legjobban ragad az ember szeme, amit a monoton gépzúgás csak fokoz. — Ilyenkor már lehet örülni az új napnak, a közeli pihenésnek. A szomszédos fésűsfonógépek úgy kattognak, mintha direkt altatni akarnának. Gyorsan kimenekülök a teraszra felébredni. Itt van ugyanis védőitalunk; a szóda. Igen, szóda a fáradtság, a pihék, álmosság, a lúdtalp, a visszér, mindenféle bőrbetegsé­gek, ráncok és a korai öregség ellen. Persze. Most nem is a szóda a lényeg. Hanem a hűvös levegő, amely az emeletnyi magasságban átjárja, felfrissíti és egy pár pillanatra elfeledteti velem, hogy fonónő vagyok. Szeretek itt elbámészkodni, miközben jól- esően nyugtázom, hogy azok az emberek, akik most még javában húzzák a lóbőrt, nem­sokára álmos-morcosán indulnak munkahelyeikre. S milyen ellentétes a világ! — én addigra a zuhany alatt álmodozom különbejáratú ágyamról. Visszamegyek a gépeimhez. Az utolsó berakások, mert ez is meg van ám szervezve. Mert itt mindent meg kell szervezni, ha a normát hozni akarom, de legfőképp, hogy ne unjam magam halálra. Majd az utolsó simítások. Automatikus, beidegzett mozdulatok­kal húzkodom a kefét. Porelszívó, söprés, áramtalanítás. VÉGE! VÉGE!!!! 25

Next

/
Oldalképek
Tartalom