Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - VALÓ VILÁG - Endlein Erika: „Elemi szálak…”
Az öltözőben nagy mellű nők mustrálgatják egymás elhízott testét, visszeres lábait. Hatalmas barakk, hosszú, végtelen padokkal és egyformán piszokszínű vasszekrényekkel. Egy-egy sort végig sem lehet látni. S ha mégis; minden sor teli kiszolgáltatottan meztelen s talán épp ettől védtelennek tűnő testekkel, amint kapkodnak, beszélgetnek, vagy még ülve szunyókálnak. A zuhanyozóban egymást tapossuk, alig van hely. Mindenki bámészkodik. Zavartan nézem a megereszkedett, öreg testeket, „heló!, ne szégyellő magad, dobd hátra a melled és most meg nyugodtan a hasadat!” Valami homályos szégyenérzettel jut eszembe; régen fiatalok, kívánatosak lehettek pisze mellekkel. ,,A tiéd azért olyan kopott, mert sűrűn használjátok apuval?” Jogtalannak érzem fiatalságom. Mit tettem — vagy mit nem tettem? — én ezért? „julis!, nagyon eredeti a kékcsíkos harisnyanadrágod, csak azt nem értem, fürdés közben miért használod?” Aztán félig vizesen már loholunk is szekrényeinkhez öltözni, füstölgő cigarettáinkat rafináltan dugva, mert az öltözőben dohányozni szigorúan tilos! S a fürdés után az asszonyok titkaikat a ruhákba zárva átvedlenek feleséggé, családanyákká, akiknek ma szülői értekezletre, meg mindenféle hivatalos helyre kell rohangálniuk, s jaj!, csak időben hazaérjenek, mert elalszik a gyerek, és gondolatban már főznek, nevelnek és takarítanak. A mellettem levő szekrénynél idős néni készülődik délelőtti műszakjára. Ezüstös, ősz feje elmerülten hajol gombás lába fölé. Huszonöt éve kezeli. Mindhiába. Akismama- cipőbe újra és újra belerohad a lába. Végül már csak a nyers húson lépked. Ez csupán eleinte fájdalmas . . . „Délután négy óra. Ájultan ébredek, de nem csekély örömmel veszem, hogy lábaimból kiállt a fájás. Rettegve figyelem az órát. Már csak hat szabad órám van. Eljátszom a gondolattal, hogy talán nem megyek be ... Én nyugodtan aludnék éjszaka, a többiek pedig . . . Mondjuk megfájdul a hasam vagy belázasodok és . . . hisz bárki meg tudná csinálni helyettem, olyan egyszerű! Bal kézzel felnyitni a gép tetejét, míg jobb kézzel máris a zöld színű indítógombot nyomod. Majd az első gép külső nyolc kannáját telire cserélni, ugyanezt a másik két gépnél, aztán mindegyiknél a külső nyolcakat is kicserélni és mire minden megvan, lehet kezdeni elölről. Hogy elöl abcug van? Hát miből tart előrerohanni és kicibálni azt a két dögnehéz kannát mindegyikből és üreset betenni? Ezeket szépen sorba rakni, utána lehet takarítani a gépek körül. Rossz a klíma és csavarodik minden géped? Ujjaid már lángolnak a fájdalomtól, a rengeteg levakart gubó csomótól? Nem baj! Díszsortűz és hozsánna nékünk, mert mi vagyunk a villám, a fájdalmat nem ismerők, és kínodban is üvölts halleluját, mert a norma mindezt feledteti velünk. A norma igen, és a pénz . . . Enni és pisilni akarsz? Rohanj hát! Egyik lábad itt, a másik ott! Siess! Véletlenül se álljanak a gépeid! Mi?!, hogy cigaretta? Na nem, barátocskám, ez már tényleg luxus lenne. Örülj ha enni tudsz, és ha közben azon mérgelődsz, hogy kenyereden több a pihe, mint a vaj, hát megérdemled . . . Egy harapás itt, egy harapás ott; S nem látod, hogy a tisztítással le vagy maradva? Ejnye, ejnye, mit szólna ehhez a miniszter? Hogy csak enni akartál??? Te kis naiv! Felemeled a kefét, balra húzod, jobbra húzod, keresztbe söpröd, gyorsan, gyorsan balra lépsz, jobbra lépsz, ismét balra húzod, majd megint jobbra és balra lépsz és jobbra húzod és keresztbe lépsz és már keresztül-kasul húzod, söpröd, cibálod, leköpöd és fújod . . . No, nincs semmi baj. Még nem vagy eléggé beprogramozva.” * * 26
