Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 5. szám - Bólya Péter: Pelbárt VII. (regényrészlet)

Aztán eljött a nap — csúszós, esős idő — amikor Pelbárt kocsija duplaszaltót tett az orgoványi makadámúton, a gazda kirepült a szélvédőn, rövid, riadt utazást tett a levegőben, majd csattanva landolt az úton. Baja nem lett, apró homloksebet szerzett. A kék járgány: totálkáros, egyetlen ép porcikája nem maradt (P. ott is hagyta az árokparton, gyalog indult Kalocsa felé. A roncs azóta is ott feketéllik, riasztó emlékmű a mezőn, a birkák körüllegelik, a juhászok leköpik, eső veri, szél fújja ... A motort időben kilopta belőle az o.-i autószerelő.)

... És aztán Pelbárt író lett. (Igen; miután felborult, író lett.) Bátorsága — az eszeveszett — elszállt; (pontosabban: otthagyta az orgoványi legelőn.) Ami maradt, csak arra volt jó, hogy Pelbárt a hőst alakítsa az irodalmi kocsmákban . . .

Híres — hírhedt — emberré vált. Az ítészek tapsoltak írásai olvastán. Hívei alakultak. Az irodalmi bögrék tapadtak rá, mint legyek a papírra. Országosan emlegették P. jellegzetességeit, az ezüstláncot az ing nyílásában, a fémcsuklószorítót, a fekete kord gáspárt s a rézpipát, benne a decens ,,Amsterdamer”-t. . . Pelbárt örömös volt, szabad, hősi lélek. írt és ivott „dalolva és táncolva élt” (Nietzsche), szerette a szép (és csúnya) bögréket, és hagyta, hogy azok is szeressék őt. . .

... — Általános véleményem az — szólt Pelbárt a hegyen —, hogy esik. És én félek.

Halk eső permetezett, ázott a csúcs, a fű, a fa; cseppek hullottak P. homlokára. — „Menni kéne” — gondolta Pelbárt, és nem mozdult.

S egy napon: a vészteli reggelen: Pelbárt elvetélt. Kiesett a toll a kezéből. Meghalt (íróként). Hiába erőlködött, hiába ütötte-verte a filctollát, a pokol fenekére szökött előle a pontos narráció.

. . . Megjárta a „stációkat”: a „Jó közérzet” elmeosztályt, ahol a delirium ellen kezelték; az öngyilkos-osztályt, a barátságost; a „Fiesta” szanatóriumot, ahol fehér orvosok állták körül, és megállapították, hogy Pelbárt nem igazi őrült, csak „pszichopata”. — Ennyi éppen kell az élethez — mondta a főorvos. — De, kérem, rendszeresen szedni kell a gyógyszereket, amelyeket felírunk Önnek. Inni tilos, a sport ajánlatos. — Meg kell nyugodnia, Pelbárt — tette hozzá az alorvosnő —, mert, különben, felfordul.

. . . Nos, ez az út — a „stációkkal” szegélyezett — vezetett a hegyre, ahol Pelbárt üldögélni szokott, félelemtől terhesen. Ahova az emberek s a szorongás elől szökött. Ahol csak a szél jár, s ahonnan kitekintés nyílik a múltra és a városra. A múltban ott látható a vad, sistergő élet, a halálkeresés, a hírnév, a zuhanás, s a Golgota; a városban fel-alá járkálnak az ismerősök, a barátok, a cimborák, s a nők, akik máig sem értik hová lett, hová tűnt ez a furcsa, világító fickó: Pelbárt.

2.

— Valaki jő — mondta Pelbárt, és nem mozdult (a hegyen).

Női alak az esőben. Az arca szép, és kedves valóban. Sima szőke haja vállára hull. Fekete, dús szemöld a kék szemek felett. Pici, érzékeny orr. Erős vonalú száj, s a konok áll. A tekintet: „tudja, mit akar, s el is éri”. A ruha (öltözék): kihajtott piros blúz, lánc a nyakban; fekete bársony kabátka; vajszínű rakott szoknya, s a magassarkú antilopbőr topogó.

A nő Pelbárt elé állt, és nézte, merően.

— Ön kicsoda és mit akar? — szólt Pelbárt.

— Magához jöttem, Pelbárt. A nevem Anikó, butikot tartok a Dob utcában. Korom harminchat év, de újabban alig öregszem.

— És mit óhajt? Anikó, ugyebár? — (P. kimért volt. Most ezt alakította.)

— A fél világot, ezt a gusztustalant, bejártam maga után, Pelbárt. Szeretlek!

6