Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - Bólya Péter: Pelbárt VII. (regényrészlet)
BÓLYA PÉTER PELBÁRT VII. Nyári dél volt, és Pelbárt egyedül ült a csúcson (a Gellérthegy tetején). Alant a város, s benne sokan: barátok, ellenfelek, cimborák, bögrék (nők)..., s lám, ott látható az A. utcai kocsma is, ahol P. hívei időről-időre összegyűlnek, s azt kérdezgetik egymástól: — „Hol van, hová tűnt a kedves Pelbárt?” .. . ... — Általános véleményem az — szólt (Horátio-val) Pelbárt —, hogy félek. Tűzött a nap fedetlen, riadt fejére. Öltözéke: egyszerű, talán kopott is. Tarka flanelt ing (a falusi időkből), öreg farmer (Lévi-Strauss, ez volt valamikor az írónadrágja), lábán kitaposott mokasszin-cipő (abból a korszakból, amikor még — népszerűén — gondot fordított az öltözködésre, modern topogóit az Elite Orthopaed KTSZ-ben készíttette, bikaborjúk puha bőréből.) — Arca: az ismert, szakállas-bajuszos forma, ám a szőrzet immár gondozatlan, hosszúra nőtt; a haj a vállra lóg; a szemek fáradtan pillognak; a hát görbe, a tartás merev, szorongó. íme, Pelbárt, a félelem, az egyedülség szobra: fenn a csúcson, a napsütésben. És mereng, gondolkozik. Hogyan került ő ide, idáig? Hogy’ lett mindentől és mindenkitől félő riadt barom? Hogyan történhetett, hogy már sehol sem érzi magát, csak a „csúcson”, hol senki, semmi csak a szél, a nap, s a termő fű?. .. Odalent az árva város, ahol Pelbárt-nélküliek az ismerős szobák, termek, terek, helyiségek: P. otthona, az erzsébetvárosi hodály, számtalan gondolat lakhelye, hol anno régen naponta születtek a jó beszélyek (akkor még Pelbárt író volt, a narráció büszke tulajdonosa); a Klauzál tér, ahol Pelbárt biboldó-pálinkát ivott deciszám (amíg az orvosi kar el nem tiltotta); az A. utcai kocsma, ahol Pelbárt és hívei találkozni szoktak: Gezemice, az iparos, Ze- bulon, az alanyi költő, Etelka, az orvosnő, s végül Izabel, a lapálymarha bambaságú színésznő ... (Ők most így sóhajtanak: „Hol vagy, ó Pelbárt, hová lettél?” — És isznak rá.) S a Hungária caféhaus, ahol (amíg író volt, a szó mestere) P. gyakran töltötte idejét, közepes kávéházi részegségben — nem csontmereven —, gőgösen támaszkodván az asztal márványára, hiszen híres és sikeres ő, ő, Pelbárt, ez a furcsa, furcsa fickó (őrült is talán), zaklatott (de kedves), sistereg, mint a leköpött kályha, mindenki megég, aki hozzányúl... ... — Általános véleményem az — szólt Pelbárt —, hogy esni fog. És én félek. ... Volt idő, amikor eszétvesztetten bátor volt (csak bátor volt, semmi más). Remek Wartburgjával száguldozott a világban, a kesztyűtartóban a pálinka, s a vidéki kocsmákba úgy lépett be, mint Clint Eastwood (a cowboy) az ivóba, hiszen tudta, hogy perceken belül belékötnek a szakálla miatt, de nem bánta, jókedvűen pofozkodott az o.-i ÁFÉSZ krimójában, majd — győztesen — kocsijába ült s elporzott, mert litániára Kecskemétre kellett érnie; (utazósebesség 125 km/ó, többet aligha bír a remek Wartburg); néha garabonciásnak hitték, mert ugyanaznap látták a debreceni nagyerdőben és a kőszegi vár tövében, útközben megállt a K. téri falatozóban, ahol gyors bunyót rendezett a cigányokkal (a romák védtelenek voltak Pelbárt lengőivei szemben, s nem is értették, miért kapják a pofonokat. ..) Őrült, tárgytalan düh feszítette Pelbártot. Ha ölni kellett volna, megteszi. Örömmel kerülgette a saját halálát (120-al). A szesz: olaj a tűzre. És lám, kék Wartburg vadul zúg a Kiskunság felé, olcsó a zugpálinka Kaskantyú határában ... 5
