Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 4. szám - VALÓ VILÁG - Vajda Mária: Szerelmi élet Balmazújvároson (IV. - befejező - rész)
vénlányoknak is, akik „kimaradtak, mint kutyaszar a hóbul” —vagyis nem kellettek senkinek. Az öregasszonyok rendszerint addig ecsetelték a jelölt jó tulajdonságait, gyakran erős túlzásokkal, míg házasság lett belőle. „De vót, aki ráfizetett a kommendá- lásra, mondták is, ha nem sikerült a házasság — „baszta vóna meg, aki idekommen- dálta!” A falu lakosságának kisebb hányadát kitevő katolikusoknál a vagyon után a vallásnak volt legnagyobb szerepe a párválasztásban. Ragaszkodtak ahhoz, hogy a „vallás a vallással házasodjon!” Bár a reformátusok részéről nem volt olyan erős a fenntartás a katolikusokkal kötött házasságot illetően, mégis megszólták azt a fiút, aki katolikus lányt vett el feleségül és ezért kikeresztelkedett: „ez is eladta a hitit egy pápista jányér!” A német lakosság jelenléte is szűkítette a párválasztási lehetőségeket, hiszen főként a századfordulóig, I. világháború körüli időig nem házasodtak a magyarokkal. „A níme- tek rígen nagyon különállóak vótak, kevesen vótak, de mind egy csomóba. Vagyonosak vótak, ílelmesek, többre vitték, mint a magyarok. Ott még a legszegínyebbje se vót olyan elesett, mint a magyarok közt. Nagyon ritkán fordult elő nímet—magyar házasság, jobban mán csak a tizennígyes háború után.” Balmazújváros házassági szokásait tekintve meglehetősen endogám település volt, más faluból csak elvétve választottak párt, s akkor is főként az özvegyek, vénlányok, vénlegények. Ebben szerepe volt annak is, hogy a környező települések távol estek, s ezen kívül jellemző volt az itteni emberekre a „magunk bandájában lenni” szokása. Azt mondták: „Jobb afalubul egykét bűnnel jányt venni, mint idegenbül eggyel se,” vagy „minek mígy a szomszídba fosír, mikor itt szart is kapsz.” A falun belüli lakóhely szerinti elkülönülés is korlátozta a választási lehetőségeket. Itt elsősorban a Németfalu és a magyarok lakta település- részek ellentétére kell utalni, mely nemzetiségi elkülönülésen alapult, de a magyar falun belül is számottevő korlátozással bírt az „Alsóvég”, „Felsővég” ellentéte is. A vagyoni, vallási, szülői, nemzetiségi, lakóhely szerinti kötöttségek mellett voltak olyan általánosan elfogadott erkölcsi és esztétikai normák, melyek megszabták a házasulandók értékét. A legfontosabb szempont szexuál-etikai volt, melynek megítélése, — mint már arról a házasság előtti nemi élet kapcsán szó volt —, teljesen eltérő volt, attól függően, hogy legényről vagy leányról alkottak-e véleményt ilyen téren. Döntő szempont volt a munkához való viszony, hiszen a paraszti társadalomban a munkának nemcsak értékteremtő, hanem legfontosabb értékmérő szerepe is volt. A lányok is a munkabíró, dolgos jó munkást szerették, mert ez volt a garancia arra, hogy el tudja majd tartani a férj a családját. Legtöbbet dicsért tulajdonság a fizikai erőn, egészségen kívül a személyes életrevalóság, amit itt ügyességnek mondtak. Külsőre azt nézték, hogy derék, jó kiállású legyen a legény, bár ez nem volt döntően lényeges. A régi párválasztási szokásokra inkább a társadalmi, gazdasági célszerűségvolt a jellemző, mint az érzelmek fehér izzása. A parasztlegények, különösen a szegényebbje is azt nézte, hogy a lány jó dolgos legyen, hiszen az munkást vett maga mellé, társat választott a munkába is, nemcsak a házasságba. Fontos volt az is, hogy beosztó, takarékos legyen a jövendő feleség, „olyan, aki a szarbul is pízt tud csinálni.” A párválasztásban az esztétikai tényezők is közrejátszottak, bár ritkán volt kizárólagos meghatározó szerepük. Arra vonatkozóan, hogy milyen a „szép” lány, megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint takaros, „sugár” (sudár) legyen; mások szerint legyen testes, hogy bírja a munkát, meg „legyen rajta mit fogni”. „A csecses-faros já- nyokat szerettük, akin van mit fogni, nemcsak azír mer az ágyba ez többet jelentett, mint egy vasalódeszka, vagy piszkafa, hanem azér is, mer az tudott dógozni, mer bírta, mer erős, mink nem a tükör alá vettük az asszonyt.” (szegényparaszt, sz. 1897.) 57
