Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 4. szám - Kőváry E. Péter: Bozse moj, bozse moj! (elbeszélés)

Megfogta a kalapját, intett a másik kettőnek. — Nagyon nem tesz jót ez az ügynek. Na viszontlátásra. Elmentek. Sipos Dorottya már jó ideje az asztalba kapaszkodott, most csúszni kez­dett lefelé. Négykézlábra ereszkedett. Vakkantott egyet, majd ugatni kezdett. Először csak halkan, azután egyre hangosabban. Ugatott. Ugatott, ahogy a torkán kifért. 10. Vecsernyés mamóka az ablak mellett ült. Innen tartotta szemmel a szürke tollú libákat. Fázósan gubbasztottak ezek az októberi szélben. Egyszerre puskás, pufajkás emberek lepték el az udvart. — Mamóka! Doma sztye? Az öregasszony nem mozdult. Másik hang szólította. — Jöjjön mamóka! Díszsírhelyre visszük a fiát! Az öregasszony arca rezzenéstelen maradt. Harsant egy harmadik hang. — No mamóka cső bugye? Jöjjön, visszacseréljük a táblát Tótmegyerre, azután szétmérjük a földet, amit ezek összeboronáltak. A mamóka ölbeejtett kézzel fáradtan nézett maga elé. Akkor hervatag hangon föl- jajdultak a ludak. A mamóka fölállt. Kiindult. Amikor meglátták, megtapsolták. — Mamóka, maga egy hős! Karonfogták. Az utca végén feldübörgött egy tank. A férfiak szanaszét dobálták puskáikat. Eltűntek a kerítés mellett. Később a lécek fölött megjelent egy idegen, szemüveges arc. — Halló ott! Maga a Vecsernyés néni? Az öregasszony bólintott. — Maga tényleg gyógyítani tudja a bőrrákot? Az asszony a libákhoz lépett, a tyúkól felé terelte őket. A férfi után kiabált. — Akkor adjon egy kis hajnövesztőt legalább! A mamóka csöndesen tipegett tovább, közben azt mormolta: — Pre Pána Boha! Mikor hagynak már végre békét? A férfi a kerítést rugdosta. — Tényleg tud beszélni a halottakkal? Az öregasszony most nagyot ordított az ácsorgó libákra: — Helya há! Az istenit! 23

Next

/
Oldalképek
Tartalom