Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - Bistey András: Szibéria melege (dokumentumregény - részlet)
Egyszer az ebédemet eszegettem éppen, amikor egy orosz katona jött, és a nevemet kiabálta: — Szikszai pékár! Szikszai pékár! — Én vagyok Szikszai pékár — mondtam neki. — Van-e még valaki, aki érti a pékmesterséget? — A cimborám, Urbán István is pék. Soha nem dolgozott még pékségben, de gondoltam, hogy majd megtanítom a pekár- mesterségre. Hat kemencében sütöttük a kenyeret, kétszer nappal, kétszer éjszaka. Jó munka volt, melegben dolgoztunk, és enni is lehetett. Akkor már a többieknek egyre gyakrabban korgott a gyomruk. Szereztem egy kis zsákot, abban hordtam a lisztet a cimboráknak. A pékség raktárából a bolton keresztül lehetett kijönni. A zsákot a hasamra tettem az ing alá, hogy ne vegyék észre. A boltban két magyar fogoly is dolgozott, ők tudták, hogy viszek valamit, és suttogták, hogy „megy már a hasas”. Először csak lisztet hordtam, azután már vegyesen mindenféle portékát. Egyszer éppen cukor volt a zsákban. Már az utcán jártam vele, amikor egy tehén megállt előttem a járdán. Felé rúgtam, és abban a pillanatban kiszakadt a zsák. A nadrág szárát fogtam be hirtelen, hogy a cukor ne szóródjon szét az utcán, és guggolva húzódtam be egy sarok mögé. Megigazítottam a zsákot a hasamon, hogy a szakadás fölfelé legyen, de ami a nadrágom szárában volt, az szépen szóródott kifelé, ahogy mentem. Eljöhettek volna utánam a cukornyomon, de szerencsém volt, senki sem figyelt föl rá. POFONOK Fiatal orosz katonákat kellett megtanítanom a pékmesterségre. A parancsnok meghagyta nekik, hogy tegyék, amit mondok. Ment is minden rendben, de egyszer egy orosz szót rosszul mondtam ki, és egy Makszim nevű gyerek nagyon kinevetett érte. Mérgemben odacsaptam neki a piszkavassal, ő meg kiabálni kezdett, hogy fogoly létemre hogy merem őt megütni? — Most egy szót se! — mondtam. — A kemence amúgy se elég meleg, adogassátok a kenyeret, hogy bevethessem sülni. De nem fogadtak szót, mind kiment a pékségből, csak egy maradt velem, Ivánnak hívták, egyedül adogatta a sok kenyeret. Mikor vége lett a sütésnek, fölvettem a bekecsemet. Kérdezték az oroszok, hogy hová megyek, mondtam, hogy a kommandóra. Már kértek, hogy ne menjek, de hiába. Éppen kihallgatást tartott a parancsnok. Megvártam, amíg befejezi, és bementem hozzá. — Mi újság, pékár? — kérdezte. — Összevesztünk. Rám nézett, és egy kis gondolkodás után így szólt: — Menj vissza, én is ott leszek rövidesen. Mondták a gyerekek, hogy kár volt szólni a parancsnoknak, mert nagyon kemény ember. Nemsokára tényleg kijött, és először is elkiáltotta magát: — Sorakozó! Sorba álltak mind a kilencen. — Melyik volt a hibás? Rámutattam Makszimra. Már sajnáltam egy kicsit, mert látszott rajta, hogy nagyon fél, de nem lehetett visszacsinálni a dolgot. — Jól van — mondta. — Menj vissza a pékségbe! Az ablakon át láttam, hogy adott Makszimnak egy olyan pofont, hogy az összeros- kadt. Amikor felállt, kapott még egyet a másik oldalról. 15
