Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - Bistey András: Szibéria melege (dokumentumregény - részlet)
— Ez a pékár ugyan fogoly — mondta azután a parancsnok —, de tőle tanuljátok meg, hogyan kell jó kenyeret sütni. Erre nagy szükségetek lesz most, meg a háború után is hasznát vehetitek. Szót kell fogadni neki, nem szeretném, ha még egyszer panaszt tenne ellenetek! Azután beküldte őket a pékségbe, és kihívott engem. — No, pékár — gondoltam — te kapod a következő pofont. De csak ennyit mondott: — Jelentsd, ha valami panaszod lesz a katonákra, de nehogy még egyszer megüsd valamelyiket! A KALÁCS Nehéz munkát végeztem a pékségben, lerongyolódott rólam a ruha, a fehérneműm is tönkrement. Többször is kértem a parancsnokot, hogy adjon inget, gatyát, mert nekem nincs annyi pénzem, hogy vehetnék rajta. Fizetést nem kaptam, itt-ott tudtam egy kis pénzt csinálni magamnak, leggyakrabban úgy, hogy faszenet égettem a kemencében, és eladtam. A parancsnok mindig megígérte, de sohasem lett ruhanemű az ígéretéből. Gondoltam, hogy sütök neki fonott kalácsot, hátha akkor kapok inget, gatyát. Adtam néhányat a pékségben dolgozó katonáknak is, a többit elküldtem az egyikükkel. Másnap jött a parancsnok, és meghagyta, hogy ezentúl minden reggel küldjék neki ilyen kalácsot. — Áz nem olyan egyszerű — mondtam. — Kell hozzá a liszten kívül tojás, cukor, vaj. Ha küld mindent, nagyon szívesen megsütöm a kalácsot, de nekem nincs annyi pénzem, hogy mindennap megvegyem a hozzávalót. Még ingre, gatyára se telik. Hümmögött, elment, de soha nem küldött semmit, ruhaneműt se kaptam tőle. DÖGLÖTT PATKÁNY Az oroszok egy kis kenyérért hoztak nekem egy marhaszívhólyagot. Szép fehérre betörtem, és dohányzacskót csináltam belőle. Kérték tőlem a katonák, de nem adtam nekik, mert pipáztam, és abban tartottam a dohányt. Egy napon, amikor beraktam a kenyeret, a kemence mellett felejtettem a zacskót. Reggel, ahogy fölébredtem, nyúltam utána, de nem volt sehol. Kerestem a kemencénél is, de hiába. — Melyikőtök vitte el a dohányzacskómat? — kérdeztem az orosz katonáktól, akik velem dolgoztak. —Adjátok elő, mert baj lesz! — Isten bizony nem vittük el! — mondták. Kerestem tovább és észrevettem, hogy dohány szóródott szét a földön. A nyom egy patkánylyukhoz vezetett. Sok patkány volt a pékségben, gyakran az asztalon a hasadékokból ették a lisztmaradékot. — No, a patkány elvitte a dohányzacskómat — mondtam Makszimnak — én meg a a patkányból csinálok helyette másikat. — Majd én megnyúzom —válaszolta. — De hogy akarod megfogni? Amikor délben visszamentem, egy patkány éppen az ablakpárkányon rágott egy kis kenyérhéjat. Hosszú pipaszáram volt, úgy eltaláltam vele az orrát, hogy rögtön vége lett. — Megnyúzhatod — mondtam Makszimnak. De undorodott tőle, nem nyúzta meg. — Akkor — mondtam — dobd ki! Sehogyse akart a kezével hozzáérni, végül egy zsákdarabbal összefogta, és úgy vitte ki a szemétre, a többiek meg nagyon nevették. 16
