Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - VALÓ VILÁG - Sulyok Katalin: Más nyelven beszélünk
bírná a tétlenséget, a semmittevést. Benne van a vérében — örökölte paraszt apjától, nagyapjától, ükapjától — hogy amíg az embernek jártányi ereje van, addig hasznossá teszi magát! Amíg bír, dolgozik. A semmittevés a halálát jelentené! Még hogy pihenjen? Majd pihen ő ott, eleget... IBUSZ-útra befizetni? Nem akar ő világot látni, elég volt a külföldből negyvennégyben ... S különben is, az utazás: pénzpocsékolás. Panaszkodhat a falusi édesanya, édesapa városon, lakótelepen élő gyermekének: ,,A tanács lezáratta a kutunkat, merthogy fertőzött a vize!” Mit ért meg ebből az az ember, aki, ha megnyitja a csapot, folyik nemcsak a hideg, de a meleg víz is? Ha tájékozatlan az ország dolgaiban, azt mondja: ,,Ne hagyják magukat, édesapám! (édesanyám !). Tiltakozzanak a tanácson, vagy ha ott nem hallgatják meg magukat, menjenek be a megyei pártbizottságra! Mit kezd ezzel a jótanáccsal a hatvanöt-hetven éves asz- szony, férfi? Életében nem járt a megyei pártbizottságon, a helyi tanácsra meg minek menjen, hiszen azok záratták le a kútját. De, ha gyermeke járatos az ország dolgaiban, akkor se segíthet rajta. Mert legfeljebb azt mondja: édesanyám (édesapám), ma a magyar falvak egy részében fertőzött a kutak vize. De már megindult egy program, amely minden faluba egészséges ivóvizet juttat. Hogy magukhoz mikor jut el a jó ivóvíz? Hát. . . szegény ország vagyunk, lassan megy a dolog. Egy biztos: valamikor lesz víz. Lehet, sőt valószínű, hogy akkor már maguk a földben lesznek ... „Én is megírom az én nagy bánatomat. Nagyon nehezen (mint mindenki az ötvenes években) neveltük a gyerekeinket. A legidősebb nagyon jóeszű volt, ezért taníttattuk. A két öccsét nem. Ennek ellenére a három gyerek igazi jó testvér volt, mindig összetartottak. A nagyfiam Debrecenben dolgozik, a gyógyszergyárban mérnök. A középső Miskolcon dolgozik, a legkisebb itt van a téeszben, velük élek. Mind a három fiam rendes, becsületes, szülőszerető. Nagy ünnepeken nálunk gyűlik egybe a család. Hogy akkor mi az én nagy bánatom? Megmondom. Az én három fiam már nem szereti egymást! Ha összejönnek, fél órát az megy, hogy kinek mije van már. Egyik se alábbvaló a másiknál, mindegyiknek van saját lakása, vagy háza, autója, víkendtelke. Miután elmondják, ki hogy boldogul, és mit vásárolt, amióta nem találkoztak, abbamarad a beszélgetés. Legfeljebb akkor folytatódik, ha már egy kicsit ittak. Akkor előszedik a gyerekkori emlékeket. De ha nem isznak — márpedig mióta autóznak, nem ihatnak—, az én három gyerekem nem tud miről beszélgetni! Ülünk az asztalnál szótlanul. Hogy változhattak így meg, nem értem. Mindig annyira szerették egymást! Most meg már mindenki az óráját nézi, hogy mikor állhat fel az asztaltól, mikor mehet haza. Én nagyon vádolom a menyeimet. Nem lett volna szabad a testvéreket így elvadítani egymástól! Miért nem szeretik már egymást? T. Péterné, 61 éves”. Szüleit, testvéreit, rokonságát nem maga választja az ember, beleszületik egy családba, egy közösségbe. Többnyire ott él, amíg munkája, hivatása vagy saját családja onnan ki nem emeli. Mihelyt otthonról elkerül, kapcsolata szüleivel, testvéreivel, rokonságával lazulni kezd. A barátait — szemben szüleivel, testvéreivel, rokonságával — maga választja az ember. Többnyire kölcsönös szimpátia, azonos elvek, életfelfogás, ideál alapján. S köny- nyebben szót értek olyan emberrel, aki a jelenemet ismeri, mint olyannal, akivel val- mikor — húsz éve — egy fedél alatt nőttem, vagy egy iskolapadban ültem. Akkor, abban az időben lehet, hogy szoros volt a kapcsolatunk, lehet, hogy barátok is voltunk. De aztán mindketten más pályára, más környezetbe kerültünk, más gondok foglalkoztatnak, más az életvitelünk, életszemléletünk, más az igényünk, gondolkodásmódunk. 55
