Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - VALÓ VILÁG - Sulyok Katalin: Más nyelven beszélünk
A volt iskolatársakkal az első negyedóra után meg-megakad a beszélgetés. Az „emlék- szel-e arra?”. „És most mit csinálsz?” után feszengve keressük az indokot, mellyel távozhatunk. Pedig valamikor hogy szerettük egymást! Hasonlóan vagyunk az öröklött rokonsággal, sőt, a testvérünkkel is. Lehet, hogy valamikor nagyon szerettük egymást, de azóta eltelt tíz-húsz év, elkerültünk egymás mellől, nemcsak időben, térben és érzelmekben is. S aki ezen a legjobban elcsodálkozik, az tulajdon anyánk és apánk. Ok azt szeretnék, hogyha még mindig olyan szoros lenne a testvérek közötti szál, mint gyerekkorunkban. Mégiscsak a testvéred ... a vér nem válik vízzé . . . utánunk a legközelebbi hozzátartozóid . .. férjed (feleséged) lehet több is még, de testvéred ...? S az ok, amellyel eltávolodásunkat magyarázzák, újra csak az a személy! (férje, felesége). Az a hibás. A más területen dolgozó, más körülmények között élő testvéremmel, ha megfeszülök, se tudok olyan szoros kapcsolatot kialakítani, mint a barátommal. Akihez vérségi kötelék nem fűz, de annál jóval több köt: az azonos gondolkodás, életforma, az egy nyelvet beszélés. A testvérem nem fogja jól érezni magát a barátaim között. Nem fog megszeretni embereket, csak azért, mert azok a barátaim, és nem lesz neki unszimpa- tikus valaki, csak azért, mert azt az embert én nem szeretem. És nem kérdezhetem meg tőle — nincs jogom megkérdezni —.hogy miért nem szereti azokat a kiváló embereket, akik az én barátaim. Nem kérhetek tanácsot tőle — mint ahogy a szüleimtől sem kérhetek —, ha egyszer nem ismeri munkámat, életvitelemet, mindennapi gondjaimat. A barátaim tanácsát viszont kikérhetem. Hiszen ők a testvéreimnél is, szüleimnél is jobban ismernek. Ok nem azt az embert ismerik bennem, aki voltam, hanem aki vagyok! Öt osztályt úgy-ahogy elvégzett sógornőmnek arra a kérdésére, hogy „Aztán mivel gyarapodtál, mióta nem láttunk?” — válaszolhatok-e őszintén? Megmondhatom-e neki, hogy nem is kis pénzért sikerült megszereznem a Nyugat 1912-es, teljes évfolyamát. Mit mond ez neki? A világon semmit. Hiszen nem tudja, mi volt az a Nyugat! A Nyugatban megjelenő, ma már klasszikusnak számító írók, költők közül egytől sem olvasott egy sort sem, azt se tudja, hogy egyáltalán léteztek. Kivétel ez alól Ady Endre, akinek a nevét jól ismeri, hiszen az Ady Endre utcában lakik ... Viszont, ha elmondom irodalomtörténész, filmes, író, kritikus barátomnak, hogy sikerült megszereznem a Nyugat egy teljes évfolyamát, erre azt mondja: „Hol kaptad meg? Nem merem tőled kölcsön kérni, de legalább mutasd meg!..Hát akkor kihez fűzzön engem szorosabb kapcsolat? Kérdéses ez egyáltalán? No most, az a furcsa helyzet áll elő, hogy nekem, mint töprengő, gondolkodó értelmiséginek, aki naponta újságból, rádióból, televízióból tájékozódik a világ, az ország helyzetéről, gondjairól, meg kell értenem őt (anyámat, testvéremet, sógornőmet). Látnom kell a helyét, szerepét, tettének rugóit, sőt, következményeit is. Be kell tudnom őt helyezni az országba, a társadalomba. Ha a testvérem elkezd panaszkodni, hogy az idén egy holdon termelt uborkát, és rettentően kiszúrtak velük, mert alacsony áron vették át, egy forint ötvenet adtak kilójáért, ugyanakkor a boltban hat forintért árulták, én már tudom, hogy nemcsak ő, más se fog jövőre uborkát ültetni-kapálni-szedni, mert nem éri meg. S már tudom, hogy jövőre kevés lesz a boltban, piacon az uborka, és csillagászati árakra fut télen a savanyúság ... Sógornőm büszkén mutatta 55 ezer forintért vásárolt szekrénysorát, miközben én azt is tudom, hogy a bútoripar rekonstrukciója mennyi pénzt vitt el az államkasszából ... Én be tudom őt helyezni az országba, ő nem tud engem elhelyezni sehová. Nem is akar. Ha sógornőm panaszkodni kezd: „Az a vén szar Pista bácsi már megint milyen marhaságot talált ki unalmában! Fel karja rúgni az eddigi órabéreket, és úgy akarja fizetni az embereket, kinek mennyi iskolája van, mióta dolgozik, van-e szak56
