Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 3. szám - VALÓ VILÁG - Sulyok Katalin: Más nyelven beszélünk

Dr. V. P., panaszával nincs egyedül. Sok-sok értelmiségi társa írt —férfiak, nők, vegyesen. Leveleikből keserűség és ugyanakkor önvád árad. Szeretik, tisztelik szüleiket, nem felejtik el, annak idején milyen nehézségek árán nevelték, iskoláztatták őket. Éppen ezért fáj, hogy ennyire eltávolodtak egymástól. Sokan épp a lényeget, a távolodás okát — saját esetükben — nem is látják. Ezért a sok önvád, önmarcangolás.

A B. családot több mint tizenöt éve ismerem.

B. L. a Szovjetunióban tanult, számítógépes. Felesége tősgyökeres fővárosi lány, szociológus. Budapesten élnek, lakásuk és két gyermekük van. Évente kétszer-három- szor meglátogatja őket B. L. 57 éves édesanyja, aki ugyan már téesznyugdíjas, de még nagyon is aktív. Kis gazdasága van, kertje, tyúkokat, kacsát, disznót tart. Másik fiával, B. L. 27 éves öccsével lakik, aki a helyi téeszben traktoros.

A mama, szokása szerint értesítés nélkül állított be egy hétköznap este hat óra tájt: „A gyerekéhez, a szülejéhez bármikor mehet az ember!” B. L.-ék akkor szállingóztak haza. Edit, a meny gyorsan leszaladt a közértbe, és hozott még ezt-azt. „Hogy lehet, hogy nálatok nincs itthon semmi, bármikor jövök?” „Mert nincs hol tárolni, anyuka.” „Csak lehetne valami helyet találni, ha akarnátok ..." Edit, szokása szerint, megterített: abroszt, tányérokat, kést, villát, szalvétát rakott az asztalra. „Ne csapj ekkora hűhót, nem vagyok én idegen!” — mondta a mama. „Mi így szoktuk” — mondta Edit. „Hát, ti tudjátok!” — mondta a mama, rosszallóan. A nagyszobában, a falat borító könyvespolc láttán (nemrég csináltatták, nagyon büszkék rá) a mama összecsapta a kezét: „Hogy van szívetek ennyi pénzt kidobni könyvekre!” A két íróasztal megdöbbentette, otthon, a kisebbik fiának így mesélte el: „Fura nőszemély az az Edit! Egyre csak vásárolja a könyveket! Szerintem azon az áron már meg tudtak volna venni egy ilyen szép szekrénysort, amilyen a tiétek. Ha látnád, hogy néz ki a szobájuk: akár egy iroda!” Menyének otthon sírva panaszolta, hogy bánt vele Edit: „Tudod, mi volt a második szava hozzám, amikor megérkeztem? Nem találnád ki! Csinálok egy jó fürdőt, anyuka, attól fel fog frissülni az egész napos vonatozás után. Érted? Meg akart fürdetni, hogy ne piszkoljam össze az ágyneműjét! Azt hiszi a naccsága, hogy aki falun lakik, az tehénszaros! Egyhamar be nem teszem hozzájuk a lábam, az biztos!”

Az anya, kisebbik fiával és annak családjával harmonikusan él, kisebbik fiában nem csalódott. Miért is csalódott volna? Életmódjával azonosul, értékrendje az övéhez hasonló, gondolkodásmódja úgyszintén. Egy portán, egy fedél alatt élnek, egy boltban vásárolnak, egy orvoshoz, egy paphoz, egy tanácshoz tartoznak. S ha néha-néha akad is köztük nézeteltérés, az elsősorban életkorukból fakad.

B. néninek a nagyobbik fiával —aki számára ismeretlen fajta munkát végez, aki tőle teljesen idegen környezetben él, aki másként gondolkozik és cselekszik, mint ő —tulajdonképp kevés kapcsolata van. Ha belegondolna, rájönne, azon kívül, hogy ő szülte és tizennégy éves koráig nevelte, semmiféle szál nem köti! Persze, ha valaki ezt meg merné neki mondani, ő háborodna fel a legjobban. És tiltakozna, ő igenis egyformán szereti mindkét gyerekét. Sőt, azt a messze-lakót talán egy kicsit még jobban is ... Mert azt sajnálja is, fáj érte a szíve, amiért olyan rosszul nősült.. .

„Rosszul nősült, rosszul ment férjhez; sajnos a menyem .. . sajnos a vöm ... az az idegen távolította el tőlem . . . ellenem fordította” — nagyon sok szülő ebben látja gyermeke eltávolodásának az okát. Vagyis: az „idegen” az oka mindennek.

A szülők másik része pedig önmagát okolja. (Legalábbis, ha gyermekéből értelmiségit nevelt.) „Bolond az a szülő, aki iskoláztatja a gyerekét!” — a levelek vissza-vissza- térő mondata ez. Mert ebben látják a bajok gyökerét. Iskoláztatták, egyetemre járatták lányukat, fiukat és „fejébe szállt a tudomány.” „Megtagadja egyszerű szüleit”.

53